Rajzolatukat kíváncsian megbámulom, híreiket folyékonyan olvasom, kusza történeteiken pompásan eligazodom. Titkolni sosem szokták, gazdájuk merről érkezett, az avatott szemnek rögvest elárulják, milyen irányba lépkedett, ráérősen baktatott, vagy éppen sietősen száguldott, az adott helyre mikor látogathatott. Az erdők napjához közeledve mesél a por, a sár, lelkesen túrázó dakszlipajtásommal, Bóval a nyomokat megidézve mondjuk is már, a falucskánkat körülölelő rengetegben ki mindenki jár.
A sűrűben kanyargó utakat jobbára az emberek tapodják, puha bőrüket a szúrós tövisektől, a rücskös kövektől féltve óvják, tappancsukat érdekes alkalmatosságokba bújtatják. Ruganyos cipőik, masszív bakancsaik talpának, no meg a járgányaik kerekein feszülő gumi rácsos mintázatának nincs párja az égiek teremtette világon, átmásznak velük árkon, bokron, patakon, magas sziklákon. Felbukkanásuk jeleit, hanyagul elszórt emlékeztetőit hamar kiszagolom, bármi mással összetéveszteni nem tudom.
Nehéz lenne bakot lőni, hiszen az őslakosok képtelenek trükközni, természet adta csülkeikre zoknit, rongyos bocskort húzni. A varázslatos agancsú gímszarvasok például a patára esküsznek, az őzikékkel, az évgyűrűs tülkű muflonokkal leginkább a méretekben, a szimmetria dolgában versengenek. Két-két körmüket a békés legelészés, a csendes mendegélés idejére lazán zárják, egymás mellé hajtják, majd midőn rohannak, szaladnak, kecsesen szétnyitják, féktelen igyekezetüket tartásukkal bizonyítják.
Ami a kemény körmöket illeti, a zömök vaddisznók a régmúltban alaposan beelőztek, behozhatatlan előnyt szereztek, mire észbe kaptak a gyanútlan népek, valamennyi tömzsi végtagjukra négyet-négyet növesztettek. A kanok komolyabbat, erősebbet csinos társukénál, a törékenynek véletlenül sem tűnő kocákénál, mert az ilyesmi jól jöhet a dagonyázásnál, a konda élén masírozásnál. A malacok csapáját mustrálva persze ezt kevesen figyelik, a röfögő család útját feltúrt rétek, felásott mezők szegélyezik.
A sompolygást megkönnyítő ujjpárnákkal ugyancsak többen dicsekedhetnek, áldozatukra lesve rajtuk nesztelenül settenkedhetnek. Négyszer négy jutott a baromfiólak rémeként emlegetett ravaszdi rókának, a zajtalanul osonó vadmacskának, és a felénk is megforduló, oly félelmetes nádi farkasnak. Utóbbi kissé kilóg a honos ragadozók sorából, az éles fogúak kompániájából, nála a nevezett dudorok közül a középsők a nagy különcködés jegyében összenőttek, falkája követésében ezáltal segítenek.
Vannak, akik a visszafogottságra fittyet hánynak, szerénytelenül öt bütyökkel lopakodnak, ugrálnak, úsznak, jöttükben-mentükben a latyakban kivételes ábrákat formálnak. A menyéthez, a vidrához hasonló művészek exkluzív klubjában a csíkos borz elnököl, tőle az éjszakai felderítéshez maréknyi kölyke temérdek tapasztalatot örököl. Megtanulhatják, hogyan kell praclijaikat használni, általuk a később arra kódorgóknak a lassú ballagásnál párosával, nyargaláskor egyenként üzenetet hagyni.
Bájos csapat a kézfejeseké, a fák hajladozó ágain fürgén szökellő vörös mókusoké, a zörgős avarban cserkelő, veszély esetén tüskés bundájukba gömbölyödő süniké. Mancsaik halovány bélyege szinte észrevehetetlen, akár a mesebeli koboldoké, a manóké, a vizes homokban játszó picurka gyerekeké. Azonosításuknál jó szolgálatot tehet az érzékeny orr, a kifinomult szimat, noha a kurta lábacskák vékonyka ujjainak kontúrját vizslatva kilétükről a gyakorlott nézelődő gond nélkül tájékozódhat.
Idecitálhatnék sokakat, bemutathatnám a hegyek ködbe vesző ormán, a völgyek árnyékos alján tanyázó barátaimat, lefesthetném a fülelve bandukoló nyuszikat, a zöldellő kövér fű rejtekén fészkelő fácánokat, de azt hiszem, leírtam a legfontosabbakat. Ha a mai tacskókaparásomat kibogozzátok, az erdei ösvényeken sétálgatva eztán ismeretlen nyomra aligha találhattok, ám amennyiben mégis megmagyarázhatatlan dologra akadtok, szépen kérlek, szóljatok, az újdonságokból szívesen okulok.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.