Lassan formálódó döntésüket reggel óta vártuk,
kint maradnak, vagy elbújnak, Bóval találgattuk,
tacskópajtásommal választ reméltünk a kérdésre,
lestük, mit súg a tavaszról a sok ébredő medve.
A réges-régi népi bölcselet szavai azt mondják,
kitart a tél, ha a macik ilyenkor árnyékukat látják,
ám amikor a kuckót hátrahagyják, közel a kikelet,
és mi rövidesen búcsúztathatjuk a csípős hideget.
Dörmögő barátaink a jeleket hajnaltól figyelték,
tekintetükkel a fények pajkos játékát követték,
szemüket alighanem gyakran az égre emelték,
hangosan korgó bendőjüket sietve megtömték.
Messze földön híres jóslataikban erősen bízunk,
érthető hát, hogy ma a szürkeségnek drukkoltunk,
ezúttal kivételesen vastag felhőtakaróra vágytunk,
a szomorkásan borongós órákért fohászkodtunk.
Kérleltük a napocskát, egy kevéskét lustálkodjon,
szokásos útján felettünk észrevétlen haladjon,
simogató sugaraival nálunk véletlen se mókázzon,
a feltétlen szükségesnél többet ne mutatkozzon.
Győzködtük, az évszakváltásért ezt megtehetné,
visszavonulásával a fázósan didergőket segítené,
elég az esőnek, a ködnek átengednie a vidéket,
a rügyfakadás máris hetekkel korábban érkezhet.
Gondolja meg, előbb ébredhetne a milliónyi virág,
káprázatos színekben pompázhatna a komor világ,
meleg ruháinkat a szekrény mélyére rejthetnénk,
a sétához vörös bundánkra semmit sem vennénk.
Ennyivel befolyásolhattuk, milyen lesz a jövendő,
s most úgy tűnik, hamarosan jobbra fordul az idő,
társammal, Bóval feltett kérdésünket megfelelték,
február második napján nem bújtak el a medvék.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.