Itt volt! Itt volt! Le sem tagadhatja. Hiába ügyeskedett, settenkedett. Bármennyire is csendben jött és ment, játszotta ki az éberségemet, kerülte el, hogy személyesen is találkozzunk, most már biztos, hogy a Mikulás létezik. Nem, nem azért, mert ajándékot hagyott nekem. Ez még nem bizonyít semmit. Meg az sem, hogy eltűnt az asztalról az odakészített süti és a tej. Ajándékot bárki hagyhatott, a sütit akárki befalhatta, a tejet pedig Cinimini, a macska is kilefetyelhette a pohárból. A bizonyíték a piros sapkája. A sapka, amit itt felejtett, és ami most nálam van.
Télapóról tavaly lemaradtam. Talán nem mondok újat neki azzal, hogy nem rajtam múlt a dolog. Egyetlen nappal az érkezésem előtt jött, és mert még nem voltam, ajándékot sem hagyott. Mondjuk, ez nem esett jól, de megértem valahol. Látogatásáról úgyis csak a többiektől tudok. Talán nem is kellett volna elmondaniuk. Mesélték mindenesetre, hogy éjszaka lopózott be a lakásba. Pontosabban, hogy a kéményen mászott le. Amitől kicsit gyanússá vált a történet, mert hogy is férne be a pocakos Mikulás a nagy puttonyával azon a szűk lyukon? Meg a kályha is kívülről van bezárva. Sehogy se tudná kinyitni. Aztán arról ne is beszéljünk, hogy az ő korában egy ilyen mászós mutatvány maga lenne a csoda. Vagy, hogy a piros ruhája fekete lenne a koromtól. Szóval hittem is, meg nem is. Bármennyire is ragaszkodtak hozzá, egyes-egyedül abban voltam biztos, hogy nem láthatták, amint kinyitja a hűtőszekrényt és legurít egy sört. Ilyen butaságot csak a nagyotmondók találhatnak ki.
Bizonyosságot egy teljes éve nem szerezhettem. Mikulás ugyanis évente egyszer teszi tiszteletét. Jobbhíján nyitva tartottam a szemem. Próbáltam például kifigyelni a rénszarvasokat. Állítólag ők húzzák a Télapó szánkóját. Mit húzzák! Röpítik. Amiből következik, hogy a rénszarvasok tudnak repülni is. Lássátok be, ez kiindulásnak jó. Komoly nyom, amin el lehet indulni. Elég rajtakapni a szánhúzókat, amikor repülnek. De bármilyen egyszerűnek is tűnik mindez, megvalósítani nem is olyan sima ügy. Nem csak azért, mert a rénszarvasok biztosan óvatosak, és odafigyelnek, hogy ne lássa senki, amikor edzenek a szánkó röptetésére. Hanem azért is, mert eleve nem könnyű megfigyelni őket. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de felénk egyetlen ilyen nagyszarvú, patás állat sem él. A közelben egyedül Ottó lovai hasonlítanak hozzájuk némileg. És amellett, hogy legelnek, ők szoktak is kocsit húzni. De repülni...? Ugyan!
Szóval az elmúlt hónapokban igazából nem jutottam semmire. A december, és vele a Miklós nap, amikor Télapó ajándékot hagy a fényesre suvickolt lábbelikben, lassan közeledett. Én pedig készültem. Ott voltak a Szamócától, azaz az elődömtől örökölt cipőim, úgyhogy nyugodt lehettem: a piros ruhás nagyszakállúnak lesz hova tennie az ajándékokat. A fontosabb célkitűzésem mégis az volt, hogy találkozzak vele. Hogy rajtakaphassam, amikor belopakodik, és végre kiderítsem, tényleg a kéményen ereszkedik le, vagy ez csak amolyan gyerekeknek szóló mese. Másrészt biztosra vettem, hogy neki is jólesne, ha valaki egyszer végre venné a fáradságot, megvárná ébren, és személyesen köszönné meg a figyelmességet, az ajándékokat. Esetleg megkínálná egy kis házikolbásszal, és nem tudná le a vendég kiszolgálását az uncsi keksz, meg a tej készítésével.
Alaposan rágyúrtam az estére. Tehát alvással töltöttem az egész délutánt, hogy bírjam az éjszakázást. Lemondtam a játékról, a rohangálásról, csak azért, hogy kíméljem magam, és el ne fáradjak. Semmit nem bíztam a véletlenre. Lefekvés előtt gondosan ellenőriztem, hogy apa bezárja-e a kályhát. Szigorúan körbe szaglásztam, nem maradt-e nyitva véletlenül a bejárati ajtót, vagy valamelyik ablak. Aztán vártam. Hallgattam az ingás falióra egykedvű ketyegését. Azt, ahogy a kint tomboló szélben recsegnek-ropognak a fák ágai. És sajnáltam a Télapót, hogy ilyen rossz időben azon a nyitott szánon kell utaznia. Meg aggódtam is, mert az erős szélben rénszarvas legyen a talpán, aki a mi háztetőnkre baj nélkül le tud szállni. De hiába volt minden. Addig leskelődtem alvást tettetve, amíg aztán tényleg elnyomott a buzgóság, és lemaradtam róla, hogy kiderítsem, hol jött be a pirosruhás a lakásba.
Mert annyi biztos, hogy bejött. Szerintem a híres Columbo hadnagy is tanácstalanul vakargatta volna a fejét azon mélázva, a Mikulás hogy csinálja. Hiszen tény, hogy minden ajtó, ablak belülről zárva volt, a kályha sem nyílt ki, az ajándékok mégis bent voltak. Meg a cáfolhatatlan bizonyíték, a fehér szőrmével szegélyezett piros sapka is, amit az öregúr, talán feledékenységében, a kanapén hagyott. Nincs miért szégyenkeznie. Anya sokkal, de sokkal fiatalabb nála, mégis rendre elhagyja valamijét. Hol a telefonja, hol a sálja nincs meg. Ma reggel például a fekete ünneplő nadrágját keresve forgatta fel a lakást. És meg is találta. Pont úgy, ahogy én is a piros fejfedőt. Amit szívesen vissza is adok Télapónak, ha valamikor beugrik hozzánk egy percre. Tudom, a fájós derekával nem lesz könnyű lehajolnia egy olyan apró kölyöktacskóhoz, amilyen én vagyok, mégis szeretném megköszönni neki a sok finom kutyakonzervet, meg azt a nagy csomag báránypacalt, amivel megörvendeztetett.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
