Vendégeinket kivétel nélkül szívesen látjuk,
a menni akarókat Bóval rendre marasztaljuk,
ám dakszlipajtimmal ezúttal már búcsúznánk,
a makacs hidegtől biz’ örömest megválnánk.
Érkezésekor a tél hírnökeként köszöntöttük,
tiszteletére csinos kabátkáinkat felöltöttük,
az ajtón kilépve elfogadtuk baráti ölelését,
tűrtük ábrázatunkat csipkedő kedveskedését.
Ajándékba temérdek pazar csodát hozott,
az elhagyott pókhálókon zúzmara csillogott,
csúszkálhattunk a pocsolyákat elfedő jégen,
játszhattunk a tejfölként gomolygó ködben.
Hála neki, a hó varázslata sokáig megmaradt,
az égből hullott fehér paplan lassan olvadt,
védhette a magokat, a gyönge hajtásokat,
őrizhette a kertben körbefutó nyomainkat.
Miatta, sajnos, séta közben gyakran fázunk,
nagyokat mostanság csak ritkán kirándulunk,
az erdő mélyére inkább nem merészkedünk,
elég néhány perc, aztán máris hazasietünk.
Fagyos simogatása elől a kályhához bújunk,
a tűz pattogó hangjaira fülelve borzongunk,
gondolunk az odakint reszketve didergőkre,
a miénkhez hasonló menedéket keresőkre.
Szorítása szerencsére egy keveset engedett,
a vacogó világ a héten picit fellélegezhetett,
szomorkás eső áztatta a szépséges havat,
találgatjuk, a február vajon mi jót tartogat.
A kérdés eldöntésében a macik segíthetnek,
alig várjuk Bóval, hogy végre felébredjenek,
tacsilovagommal árnyékuk ellen szurkolunk,
talán megsúgják, a hidegtől mikor búcsúzunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
