Törékeny búráját feleslegesen dörzsölgetnénk,
híres szellemét Bóval hiába is ébresztgetnénk,
csodát tacsipajtásommal tőle aligha várhatunk,
réges-régi lámpásunkról ma mégis beszámolunk.
Avítt figurájával korábban kevéssé törődtünk,
asztalon álló alakja mellett sietősen elügettünk,
ám figyelmünket most hirtelenjében felkeltette,
varázslatos tudásával ezt a mesét kiérdemelte.
Szerephez hosszú pihenő után a napokban jutott,
a süvítő szél estére rövidke áramszünetet hozott,
így ha fényt akartunk, világot kellett gyújtanunk,
segítségért a tapasztalt veteránhoz fordultunk.
Kormosfrizurájú kanóca lustán nyújtózkodott,
unszolásunkra helyéről lassan előkunkorodott,
pajkosan összehajolt a gyufa fellángoló fejével,
a koros pilács elkápráztatott tündöklésével.
Nagyokat sercintett, a ház tornácát beragyogta,
a lopakodó árnyakat alaposan megriasztotta,
rémülten iszkolt közeléből a sűrűsödő sötétség,
felöltötte a láthatatlanság mezét a messzeség.
Kedélyes pöfékelésében semmi sem zavarta,
a szelídülő förgeteg bocsánatkérését elfogadta,
bensőjében az olthatatlan tűz egyre lobogott,
fuvallatnak, huzatnak vidáman fityiszt mutatott.
Illatos olajának füstjét a szúnyogok elkerülték,
a békés gomolygásban útjukat másfelé vették,
általa a csípős zümmögőktől megszabadultunk,
hát sokáig pislákoló védelmezőnkkel maradtunk.
Vele voltunk, amikor a villanyok bekapcsoltak,
elkaptuk Bóval, ahogy az éjszakára kacsintottak,
de dakszlilovagommal mégsem moccantunk,
öreg lámpásunkra immár másként gondolunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
