Sejtelmes gomolygását merengve bámuljuk,
fehér pamacsainak táncát Bóval megcsodáljuk,
tacsilovagommal vele kíváncsian ismerkedünk,
ezúttal az odakint kavargó ködről mesélünk.
Reggelente ellepi a vidéket, mire felébredünk,
az ajtón kilépve benne valósággal elmerülünk,
bundánkon érezzük borzongató simogatását,
csiklandozó ölelése dermesztő nyirkosságát.
Akármerre indulunk, ő jócskán előttünk jár,
hiába kérleljük, ránk egyetlen percet sem vár,
körülöttünk úgy tesz, mint aki éppen eloszlik,
majd kevéssel odébb konokul besűrűsödik.
Mögötte eltünedeznek a tájat uraló hegyek,
semmibe vesznek az időtlen sziklák, a rétek,
jelenlétében a világ egész picire zsugorodik,
az égbolton a napocska ritkán mutatkozik.
Ha rajta nem is, alatta könnyedén átlátunk,
a cuppogó avarban farkcsóválva kutyagolunk,
szimatolva lessük a sárba ragadt nyomokat,
próbáljuk meglelni a rejtőzködő erdőlakókat.
Szürkeségében sétálva néha biz’ tévedünk,
megesik, hogy egy bokrot őzikének nézünk,
kerülgetjük a harmattól csillogó pókhálókat,
hallgatjuk a messzeségben károgó varjakat.
Vastag párafüggönyében a hangok elhalnak,
lógó fülünkben felettébb tompán szólnak,
általuk a rengeteg mitikus lényei üzennek,
a földre ereszkedő felhőn keresztülvezetnek.
Útmutatásaikat ma ismét lelkesen követtük,
kirándulásunkat Bóval szokás szerint élveztük,
s bár dakszlipajtimmal azóta megszárítkoztunk,
a lustán hömpölygő köddel még barátkozunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
