Deszkáikon elücsörögni talán sosem fogunk,
sétáinkon Bóval mellettük mégis megállunk,
dakszlipajtimmal örülünk megjelenésüknek,
az új erdei padokat köszönjük felszerelőiknek.
Kik lehettek, nyomaikat napok óta kutatjuk,
róluk az út porát eleddig hiába faggattuk,
senki se tudja, mikor, honnan, mivel jöttek,
meglepetéseikkel mivégre kedveskedtek.
Bárhogy is, ajándékaikkal bőkezűen bántak,
a súlyos alkalmatosságokból többet leraktak,
jutott belőlük a csepegő forrásnál a tisztásra,
a régi kilátó tornyánál a hegy sziklás ormára.
Vasból készült lábaikon peckesen strázsálnak,
betonbocskorukban az elemekkel dacolnak,
kitartanak tomboló szélben, zuhogó esőben,
pihenőre csábítanak a szikrázó napsütésben.
Masszív asztalukra a kirándulók pakolhatnak,
a zsákban hozott elemózsiából válogathatnak,
az aláhulló morzsákkal jóllaknak a hangyák,
seregeik az aprócska maradékot eltakarítják.
A nagyobb falatok szintén gazdára találnak,
rajtuk a rókák a madarakkal megosztoznak,
óvatosan szimatolnak itt a nyuszik, a pockok,
erre járva velük könnyen összeakadhattok.
Mi bezzeg beérjük a szertefoszló szagokkal,
a szalámis szendvics ínycsiklandó illatával,
időnket a nyálcsorgatásra nem vesztegetjük,
inkább a csavargás vidám perceit élvezzük.
A rengetegben minden délelőtt tekergünk,
az újdonságokra Bóval azonnal felfigyelünk,
tacsilovagommal a padokat rögtön kiszúrtuk,
ha érdekel, hol vannak, szívesen elmondjuk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
