Nadapon egyaránt ismerik kicsik s nagyok,
sétáinkon Bóval rajta naponta áttrappolok,
ám tacsipajtásommal tőle lassan búcsúzunk,
kis falunk elveszett rétjéről mesét mondunk.
Történetét a megsárgult fű régóta suttogja,
segítséget kérve az erre járóknak elsusogja,
elénk idézi múltja emlékeinek sokaságát,
megosztja velünk elszomorító históriáját.
Aki figyel, hallhat a valaha itt legelő nyájról,
a gyerekeknek örömet okozó focipályáról,
mindarról, ami vele biz’ hamarosan eltűnik,
nincs mit tenni, a fájdalmas terv beteljesedik.
Új gazdái döntöttek, ide kerítést emelnek,
mert nem tilos, köré dróthálót feszítenek,
a pockokat, ürgéket csendben kilakoltatják,
helyüket jövedelmezőbb dolgokra használják.
Hiába otthona védett növények sorának,
fekete kökörcsinnek, magyar zergevirágnak,
a fejlődés akadálya a természet sem lehet,
zúghat haragosan a szél, beépítik a völgyet.
A turistaút jelzéseit már odébb is festették,
rövid kerülő, a kirándulóknak előkészítették,
a tapasztalt bakancsos majd a fejét csóválja,
legyinthet, hisz bárhol talpal, ilyesmi fogadja.
Sarkába a közműveket sietve bekötötték,
az árammal, a vízzel értékét megnövelték,
földjét a munkagépek bátran szaggathatják,
barátai a változást megállítani aligha tudják.
A népek úgy tartják, pénz beszél, kutya ugat,
talán Bóval feleslegesen fárasztjuk magunkat,
de dakszlipajtimmal mi csak ennyit tehetünk,
falucskánk elveszett rétjétől elköszönünk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
