Távoli csillogását sétáinkon megcsodáljuk,
fénylő tükrét Bóval a hegytetőről bámuljuk,
ám tacskópajtásommal aggódunk jövőjéért,
igaz mesét mondunk most a Velencei-tóért.
Régen volt, mikor partján először jártam,
Iszapját mancsommal kíváncsian kotortam,
prüszkölve barátkoztam szokatlan illatával,
ismerkedtem a nádas varázsos susogásával.
Hűsítő csábításának hosszasan ellenálltam,
opálzöld hullámai útjából sietve hátráltam,
bizalmatlanul figyeltem a vidám fürdőzőket,
találgattam, belegázolni vajon milyen lehet.
Szelíd hívásának végül reszketve engedtem,
fodrozódó habjaiban megmerítkeztem,
apa karjaiba gyanakodva csimpaszkodtam,
a szilárd talajt a víz alatt hiába kutattam.
Csobogása azóta fájdalmasan megváltozott,
úgy tartják, a sok felhő kevés esőt hozott,
felszínre kerültek a rejtőző homokpadok,
a néhai mélységben bátran talpalhatok.
Fenekére lábam ma már tényleg leérne,
a strandolás az erdei dagonyázással felérne,
kocoghatok a hápogva totyogó kacsákkal,
szemezhetek a költözni készülő sirályokkal.
Utolsó pocsolyáiban a halak még tátognak,
a levegőért kétségbeesetten kapkodnak,
szűkös hely jut nekik az átalakuló világban,
békák kuruttyolnak a születő mocsárban.
Mi okozta a bajt, ezt inkább nem firtatjuk,
a megoldást Bóval a szakértőktől várjuk,
dakszlilovagommal tőlük kérünk segítséget,
reméljük, a Velencei-tó megmenekülhet.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
