Földre került, a kelleténél sokkal korábban,
s bár Bóval ártatlanok vagyunk a dologban,
tacsilovagommal érte ennyit megtehetünk,
ma este egy aprócska falevélre emlékezünk.
Története messze visszanyúlik a zord télbe,
a világosságot háttérbe szorító sötétségbe,
felidézi a fogvacogtatóan hideg napokat,
a vigasztalan szürkeségben tett sétáinkat.
Bölcsője alatt ilyenkor gyakran elballagtunk,
ám a hajladozó ágra fel sem pillantottunk,
hallgattuk a káráló varjak recsegő énekét,
reménykedve vártuk a kikelet eljövetelét.
Talán ébredésekor is éppen arra jártunk,
a tavasz illatába mohón belekóstoltunk,
fürödtünk a napocska simogató sugaraiban,
megmártóztunk a langyos fuvallatokban.
Faggyútakaróját közben ő már félrehajtotta,
viaszos ágyát elhagyva tagjait nyújtóztatta,
körbekémlelt a lassan kizöldülő vidéken,
megtalálta helyét a lombkorona sűrűjében.
Temérdek testvérével lelkesen susogott,
a kora nyári éjeken hosszú életről álmodott,
őszre színpompás ruhácskát akart ölteni,
vöröset meg sárgát szeretett volna viselni.
Terveit a természet csúnyán keresztülhúzta,
boldogságát a pusztító szárazság elrontotta,
a perzselő hőségben rengeteget szomjazott,
tőle a hatalmas tölgy szomorúan búcsúzott.
Barnára égett, az úgy áhított bíbor helyett,
ott voltunk Bóval, amikor a földre érkezett,
dakszlipajtimmal társaival együtt sajnáljuk,
a meggyötört levélben az ég intését látjuk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
