Kár, kár, kár, vén fenyőnkön ülve mondják már,
hallgatjuk Bóval, ahogy kiabálják: „elmúlt a nyár”,
s mi fordítunk tacsipajtimmal, mert ők üzennek,
a varjak hamarosan csapatostul megérkeznek.
Seregeik október derekán biztosan itt lesznek,
felderítőiket követve a környéken tanyát vernek,
megtelepednek a lombját hullajtó erdő rejtekén,
kialakítják téli szállásukat a rengeteg mélyén.
Anekdotázni hozzánk majd alkonyatkor járnak,
a földekről hazafelé pihenni nálunk megállnak,
mesélnek a barázdákból kikapart kukoricáról,
a szőlőtőkéken aszalódó édeskés mazsoláról.
Begyüket megtömhetik, de nem elégedettek,
a hidegre készülődve eleget tán sosem ehetnek,
kéklő tollkabátjukba bújva folyvást keresgélnek,
odukban, sziklaüregekben magokat gyűjtenek.
A könyvek azt írják, eszük éles, akár a beretva,
és ennyivel ez a kérdés aligha lehet letudva,
hisz a kópék a diótöréshez eszközt használnak,
a finomságot az útra dobva az autókra várnak.
Memóriájuk szerencsére ugyancsak rendkívüli,
nincs oly részlet, ami figyelmüket elkerülheti,
pontosan tudják, ízes kincseiket hol találják,
társaik elől a bespájzolt csemegét hová dugták.
Raktáraikba a romlandó portékát be sem viszik,
a bogarat, a pondrót inkább rögvest lenyelik,
könnyedén átvészelik a havas, jeges hónapokat,
fejünk felett köszörülik rekedtes baritonjukat.
Hangoskodásukra ma ismét kíváncsian füleltünk,
szomorkás jövendöléseikben Bóval elmerültünk,
dakszlilovagommal komolyan vesszük jóslataikat,
kár, kár, kár, bizony kár, köszöntjük a varjakat.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
