Huszonegyet alszom, és itt lesz. Pontosan három hét múlva a napocska befejezi vakációját a déli féltekén, az év második napfordulóján északnak indul. A fény elszántan útját állja a sötétség terjeszkedésének, az ősi ellenfelek birkóznak kicsit, aztán hosszabbodhatnak a nappalok... Beköszönt a csillagászati tél.
Tél volt már ma is. Az őszies szombattal a hátam mögött komolyan gyanakodtam, hogy a kalendárium szerinti évszakváltást nyomatékosítandó, a dörzsölt meteorológusok lepacsiztak az időjárással... Hajnalra fedje be sűrű ködlepellel a világot, leheletével tegye síkossá, amit elér. Szárazon véletlenül se maradjon semmi, lépéseim cuppogjanak a felázott, recsegve süppedő avarban.
Mondhatom, a terv működött. Reggel csípős hideg fogadott a kertben, bámulhattam a lélegzésemet kísérő gomolygást. Apró kacsaúsztatónk vékony jéghártyával takarózott, a tavirózsa haragoszöld levelei mozdulatlanná merevedtek. Dértől csillogtak a fűszálak, kavicsok. Szabadban pihenő autónk tetején kirajzolódtak a szomszédban lakó, a birtokháborítást szórakozásnak tekintő nyestek tappancsnyomai. A tóhoz készülődve apa tisztogathatta a szélvédőt.
Velencén is csüggesztő hangulat uralkodott, kis kabátkám alá a korzón beszivárgott a nyirkos pára. Vacogva sétáltam, a nyáron barátságosan meleg térkövek hűvösen üdvözöltek, a strand folyvást vándorló homokja alattomosan tolakodott az ujjaim közé… Fittyet hánytam a hevenyészett kordonra, felderítettem a körülzárt kikötőt. Kerülgettem a parti hullámtörő átépítésén dolgozó munkagépek kerekei dagasztotta, megkeményedett sárkupacokat. Kelletlenül kapkodtam a lábam, legszívesebben a kályhánk mellől szemléltem volna a pusztulást.
A látvány önmagáért beszélt. Dézsáikban dideregtek a kint felejtett muskátlik, a kandelábereken kövér varjak pöffeszkedtek. A máskor gátlástalanul kunyeráló, undokul sziszegő hattyúk messzire eveztek, a nádas fázósan zizegett. A festői színek októberben programba vett játéka véget ért, a fák lombjuktól megfosztva búcsúztak utolsó megsárgult díszeiktől, a távoli hegyoldalt borító erdő kopasz ágrengetegével karcolta a túl alacsonyra merészkedő szürke fellegeket… Megértettem a figyelmeztetést, közelednek a fagyok.
Talaj mentén osonó tacskóként nincs sok kedvem a mínuszokhoz, mégis várom a telet. Az igazit… December derekán esedékes érkezése új fejezetet nyit. Téltábornok csatasorba rendezheti erőit, tündöklő fehér palástja leterítésével támogathatja a sötétséggel szembeszálló fényt. A küzdelem karácsonykor is zajlik majd, noha a szaloncukrokkal, angyalkákkal, gyertyákkal gazdagon dekorált fenyők tövében csomagot bontogatók aligha veszik észre a változást.
Gondolunk vele vagy sem, az éjszakák hamarosan rövidülni kezdenek, engednek a nappalok javára… A világosság lassan nyer teret. Virradatkor eleinte hátrálni kényszerül, cserébe azért, hogy esténként fokozatosan elnyújthassa az alkony pillanatait, február elején egy teljes órával tovább kitarthasson... Legyen hát zimankó, döngesse ajtónkat a förgeteg, csak minél többet kergethessem az árnyékomat.
Visszaszámolok. Most még huszonegyet, holnap csupán húszat kell aludnom, és hipp-hopp, nyakunkon a jeges szezon. Hónapokat tölt velünk, de jól nevelt vendégként nem üres kézzel toppan be. Elhozza nekünk a szeretet ünnepét, tarsolyában ott lapul a szánkózás, a hóban hempergés öröme. Rajtunk múlik, mire megyünk ajándékaival... Én máris izgulok, mert hétfőre az unalmas eső helyett havat jósolnak.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.