Ciripelő énekét a kánikulában gyakorta hallom,
a recsegős strófákra fülelve békésen sziesztázom,
ám a híres muzsikus nyomát hiába szimatolom,
az ügyesen rejtőző kabócát sehol sem találom.
Megismerkedésünket számtalanszor elképzeltem,
az aprócska dalnok alakját fotókon méregettem,
latolgattam, kertünkben vajon merre bujkálhat,
a zajos fellépések rövid szüneteiben hol lapulhat.
Fürkésztem őkelmét a fűszálak rengetegében,
a zöldellő bokrok hajladozó ágainak sűrűjében,
kérdezősködtem felőle a szorgos hangyáknál,
az esti koncertjére épp kottázó tücsökkománál.
Felkutatása máris temérdek nyári munkát adott,
ha erre kerestem, fémes nótájával arra csábított,
aztán amint odasántikáltam, hoppon maradtam,
a hártyái húrjain játszó virtuózt elszalasztottam.
Jelenlétéről csupán ebédje morzsái árulkodnak,
a fákról csent nektár cseppjei lassan száradnak,
így készül a mannacukor, ahogy a népek nevezik,
a gyógyítók könyveik lapjain oly régóta emlegetik.
Ami engem illet, a falatozásban nem zavarnám,
elemózsiája elköltése közben inkább méltatnám,
dicsérném páratlan repertoárja csodás tételeit,
biztatnám, hozza el kompániája remekműveit.
Mutassa meg mindenkinek az erdők slágereit,
porolja le a természet varázslatos hanglemezeit,
lépjen ki a rivaldafénybe a madarak kórusával,
hagyjon fel a családjára jellemző óvatoskodással.
A tikkasztó hőségben ma megint próbálkoztunk,
pajtásommal, Bóval sok helyre bekukkantottunk,
de mert a kabóca után feleslegesen szaglásztunk,
jó éjszakát cirregése helyett mesénkkel kívánunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
