
Hangjukat a ködben épp csak meghallottuk,
az ólomszürke eget Bóval hiába vizslattuk,
tacskópajtimmal azonban tudjuk, ők voltak,
felettünk a vadlibák csapatostul áthúztak.
Vonulásukat ilyentájt rendszerint figyeljük,
híres alakzatukat tekintettünkkel követjük,
kíváncsian találgatjuk, vajon hová repülnek,
mi kellene, hogy egyszer nálunk teleljenek.
Apró kerti tavacskánk, sajnos, túl kicsi nekik,
az egészet igazán könnyedén átszelhetik,
zöld fűre igen, ám hínárra aligha akadnának,
szűkében lennének itt az ízletes tápláléknak.
Érthető, ha a Velencei-tó tükrét választják,
ágyásaink helyett a rézsűk gyepét kutatják,
hisz bár sekély a víz, a hullámok ringatnak,
hátukon temérdek tollas jószágot elbírnak.
Gágogásukat messzire viheti a pajkos szél,
a susogva hajladozó nádtenger róluk beszél,
őseik földjét a partokon bátran tapodhatják,
a totyogást a puha iszapban gyakorolhatják.
Portánkon néhanap mégis megállhatnának,
zajos útjaikat megszakítva leszállhatnának,
rövid látogatásukkal büszkén dicsekednénk,
ti lehetnétek az elsők, akiknek elmesélnénk.
Ötleteket mindenkitől szívesen fogadunk,
a lúdcsábító tippekkel megpróbálkozunk,
segítsetek, s talán fotókat is készíthetünk,
a szárnyas utazókkal megismerkedhetünk.
Szerencsére semmi sem sarkall sietségre,
lesz időnk Bóval a csendes tervezgetésre,
dakszlilovagommal a magasba bámulunk,
a vadlibákkal tavaszig összebarátkozhatunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
