Télapó

Itt volt! Itt volt! Le sem tagadhatja. Hiába ügyeskedett, settenkedett. Bármennyire is csendben jött és ment, játszotta ki az éberségemet, kerülte el, hogy személyesen is találkozzunk, most már biztos, hogy a Mikulás létezik. Nem, nem azért, mert ajándékot hagyott nekem. Ez még nem bizonyít semmit. Meg az sem, hogy eltűnt az asztalról az odakészített süti és a tej. Ajándékot bárki hagyhatott, a sütit akárki befalhatta, a tejet pedig Cinimini, a macska is kilefetyelhette a pohárból. A bizonyíték a piros sapkája. A sapka, amit itt felejtett, és ami most nálam van.mikulas.jpg

Télapóról tavaly lemaradtam. Talán nem mondok újat neki azzal, hogy nem rajtam múlt a dolog. Egyetlen nappal az érkezésem előtt jött, és mert még nem voltam, ajándékot sem hagyott. Mondjuk, ez nem esett jól, de megértem valahol. Látogatásáról úgyis csak a többiektől tudok. Talán nem is kellett volna elmondaniuk. Mesélték mindenesetre, hogy éjszaka lopózott be a lakásba. Pontosabban, hogy a kéményen mászott le. Amitől kicsit gyanússá vált a történet, mert hogy is férne be a pocakos Mikulás a nagy puttonyával azon a szűk lyukon? Meg a kályha is kívülről van bezárva. Sehogy se tudná kinyitni. Aztán arról ne is beszéljünk, hogy az ő korában egy ilyen mászós mutatvány maga lenne a csoda. Vagy, hogy a piros ruhája fekete lenne a koromtól. Szóval hittem is, meg nem is. Bármennyire is ragaszkodtak hozzá, egyes-egyedül abban voltam biztos, hogy nem láthatták, amint kinyitja a hűtőszekrényt és legurít egy sört. Ilyen butaságot csak a nagyotmondók találhatnak ki.

Bizonyosságot egy teljes éve nem szerezhettem. Mikulás ugyanis évente egyszer teszi tiszteletét. Jobbhíján nyitva tartottam a szemem. Próbáltam például kifigyelni a rénszarvasokat. Állítólag ők húzzák a Télapó szánkóját. Mit húzzák! Röpítik. Amiből következik, hogy a rénszarvasok tudnak repülni is. Lássátok be, ez kiindulásnak jó. Komoly nyom, amin el lehet indulni. Elég rajtakapni a szánhúzókat, amikor repülnek. De bármilyen egyszerűnek is tűnik mindez, megvalósítani nem is olyan sima ügy. Nem csak azért, mert a rénszarvasok biztosan óvatosak, és odafigyelnek, hogy ne lássa senki, amikor edzenek a szánkó röptetésére. Hanem azért is, mert eleve nem könnyű megfigyelni őket. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de felénk egyetlen ilyen nagyszarvú, patás állat sem él. A közelben egyedül Ottó lovai hasonlítanak hozzájuk némileg. És amellett, hogy legelnek, ők szoktak is kocsit húzni. De repülni...? Ugyan!

Szóval az elmúlt hónapokban igazából nem jutottam semmire. A december, és vele a Miklós nap, amikor Télapó ajándékot hagy a fényesre suvickolt lábbelikben, lassan közeledett. Én pedig készültem. Ott voltak a Szamócától, azaz az elődömtől örökölt cipőim, úgyhogy nyugodt lehettem: a piros ruhás nagyszakállúnak lesz hova tennie az ajándékokat. A fontosabb célkitűzésem mégis az volt, hogy találkozzak vele. Hogy rajtakaphassam, amikor belopakodik, és végre kiderítsem, tényleg a kéményen ereszkedik le, vagy ez csak amolyan gyerekeknek szóló mese. Másrészt biztosra vettem, hogy neki is jólesne, ha valaki egyszer végre venné a fáradságot, megvárná ébren, és személyesen köszönné meg a figyelmességet, az ajándékokat. Esetleg megkínálná egy kis házikolbásszal, és nem tudná le a vendég kiszolgálását az uncsi keksz, meg a tej készítésével.

Alaposan rágyúrtam az estére. Tehát alvással töltöttem az egész délutánt, hogy bírjam az éjszakázást. Lemondtam a játékról, a rohangálásról, csak azért, hogy kíméljem magam, és el ne fáradjak. Semmit nem bíztam a véletlenre. Lefekvés előtt gondosan ellenőriztem, hogy apa bezárja-e a kályhát. Szigorúan körbe szaglásztam, nem maradt-e nyitva véletlenül a bejárati ajtót, vagy valamelyik ablak. Aztán vártam. Hallgattam az ingás falióra egykedvű ketyegését. Azt, ahogy a kint tomboló szélben recsegnek-ropognak a fák ágai. És sajnáltam a Télapót, hogy ilyen rossz időben azon a nyitott szánon kell utaznia. Meg aggódtam is, mert az erős szélben rénszarvas legyen a talpán, aki a mi háztetőnkre baj nélkül le tud szállni. De hiába volt minden. Addig leskelődtem alvást tettetve, amíg aztán tényleg elnyomott a buzgóság, és lemaradtam róla, hogy kiderítsem, hol jött be a pirosruhás a lakásba.

Mert annyi biztos, hogy bejött. Szerintem a híres Columbo hadnagy is tanácstalanul vakargatta volna a fejét azon mélázva, a Mikulás hogy csinálja. Hiszen tény, hogy minden ajtó, ablak belülről zárva volt, a kályha sem nyílt ki, az ajándékok mégis bent voltak. Meg a cáfolhatatlan bizonyíték, a fehér szőrmével szegélyezett piros sapka is, amit az öregúr, talán feledékenységében, a kanapén hagyott. Nincs miért szégyenkeznie. Anya sokkal, de sokkal fiatalabb nála, mégis rendre elhagyja valamijét. Hol a telefonja, hol a sálja nincs meg. Ma reggel például a fekete ünneplő nadrágját keresve forgatta fel a lakást. És meg is találta. Pont úgy, ahogy én is a piros fejfedőt. Amit szívesen vissza is adok Télapónak, ha valamikor beugrik hozzánk egy percre. Tudom, a fájós derekával nem lesz könnyű lehajolnia egy olyan apró kölyöktacskóhoz, amilyen én vagyok, mégis szeretném megköszönni neki a sok finom kutyakonzervet, meg azt a nagy csomag báránypacalt, amivel megörvendeztetett.

A bejegyzés trackback címe:

https://pankamesekonyve.hu/api/trackback/id/tr2114826654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

süti beállítások módosítása