Most találkoztunk életemben először, és bevallom, nem jött be nekem. Pedig fehér volt, nem valami afrikai migráns. Olyan hideg, ha értitek. Bántónak éreztem a legapróbb érintését is. Beleborzongok, ha rá gondolok. Minden simítása után nedves, nyirkos nyomot hagyott rajtam. Pfuj! A ruhám is tocsogott tőle. Főleg a hasamon, mert azt még a földön elterülve is elérte, és pillanatok alatt eláztatta. És mert, ahogy mondják, az első benyomás egy életre meghatározó lehet, azt hiszem, soha nem leszek a szerelmese.
Feltételezem, emiatt nem bánkódik majd. Egy hódolóval több, vagy kevesebb? Mit számít neki! Hiszen úgyis sokan vannak, akik kifejezetten odáig vannak érte, és még a hegyek tetejére is hajlandók felmenni a kedvéért. Mások egyenesen szépnek tarják. És ha, nem is szívesen, de elismerem, ebben lehet is némi igazuk. Jól néz ki. Először az ablakból láttam meg. Rögtön reggel, amikor felébredtem, és egészen lenyűgözött. Talán percekig is eltartott a csodálkozásom. Csak álltam és bámultam kifelé, a vakító világosságban. Abban, ami úgy tűnt, egyenesen belőle árad. De lehet, csak a hideg téli napok máskor ólmos szürkesége miatt éreztem olyan tündöklőnek.
Hívogató, csábító volt az ereje. Az, ahogy minden és mindenki felett gyorsan átvette az uralmat. Bár este még a híre se ért el hozzánk, napkeltekor már ott volt az udvaron, mint aki csak úgy az égből hullott, és láthatólag mindenkit lenyűgözött. A hatalmas fenyő ágai a hálószobám ablakánál meghajoltak akarata előtt. Az óriási tuja is fejet hajtott előtte, és jelenlétében minden és mindenki nesztelenül lapított. A máskor madárdaltól hangos közeli erdőt szokatlan csend uralta. Olykor egy-egy megfáradt faág reccsenése, hallatszott, semmi több. A rendszerint zajos varjak is visszafogottan károgtak. CiniMini, a macska dicsekedett, hogy évek óta ismeri, de azért most még ő is fülét-farkát behúzva, óvatos léptekkel jött fel a teraszra a reggelijéért.
Reggelit én is kaptam, és míg apáék készülődtek, el is felejtkeztem a közelségéről. El voltam foglalva a tányéromban rám váró falatokkal, és vele egyáltalán nem törődtem. A konyhába pedig nem jött be, megtorpant a nappalink hatalmas ablakai előtt. Tanácstalan voltam, talán a meleget nem bírja? Nem tudtam eldönteni, mindenesetre gyanúmat erősítette, hogy nálunk ilyenkor télen lobog a tűz a kályhában, és néha tényleg olyan hőség van, hogy a vendégek nekivetkőznek. Ő viszont? Inkább kint várt rám. És hiába morogtam, kiabáltam, tiltakoztam percekig, fel kellett vennem a piros ünneplő ruhámat, mielőtt kimentem, hogy személyesen is megismerkedjünk. Anya olyan nagy gonddal adta rám a kis kabátomat, mintha a bálba mennék. Pedig csak az ajtón kellett kilépnem.
Kiléptem és azonnal megéreztem hideg leheletét. Mindenfelől áradt felém. Egyszeriben beleborzongtam. Legszívesebben beszaladtam volna a jó meleg lakásba, és visszakívánkoztam a puha takaróm alá. Hiába, késő volt minden ellenkezés, nem kerülhettem el a találkozást. Egyedül az nyugtatott meg valamelyest, hogy anya és apa végig figyeltek. Kíváncsiak voltak, mit szólok, hogyan reagálok az ismeretlenre. És ha bajba kerültem volna, biztosan szokás szerint a segítségemre sietnek. De a viselkedésükből azt olvastam ki, nincs veszély. Mert, ahogy mondták, vannak, akik azonnal eldobják magukat és henteregnek, mások nyalogatják, szinte habzsolják, aztán semmi bajuk nem lesz. Nekem viszont se ehhez, se ahhoz nem volt kedvem.
Gyanakodva léptem le a ház melletti kövezett járdára, és éreztem, azonnal megragad. A lábam is alig tudtam emelni tőle. Minden lépés nehezemre esett. Nyirkos hidege beszivárgott az ujjaim közé, és éreztem, ahogy szabályosan fázni kezdek. Próbáltam odébb lépni, aztán elszaladni előle, de nem volt hová. Mindenütt ott volt, és lassan beletörődtem, hogy a hatalmába kerít. Hogy szinte magába szív, eléri a hasamat, nedves érintésével követi minden mozdulatomat. Nem kegyelmez, mindent végig tapogat, és ezt senki nem is tiltja meg neki. Néhány pillanatra úgy tűnt, a győzelem az övé.
Apa ekkor vette elő a seprűt. Gyors mozdulatokkal dolgozni kezdett, és egyszeriben megváltozott minden. A hó gyorsan húzódott vissza. A söprű minden egyes suhintása után újabb és újabb széles sávot adott vissza a járdából. Elengedett, és a lépéseim újra könnyűvé váltak. Aztán felszabadult a lépcső is, és láttam, ahogy előkerül az autó csomagtartójából a seprűs jégkaparó. A hónak kénytelen-kelletlen fel kellett adnia pozícióit a karosszérián. Leseperték a tetősínek közül, aztán a szélvédőről, az ablakokról és a motorháztetőről is.
Néhány perc múlva pedig már úton is voltunk a tópart felé, ahol a sétányon minden reggel megteszem a törpetacskó létemre tekintélyes, úgy másfél kilométeres sétámat. Lépkedtem a letakarított díszburkolaton, és néztem a havat, ami ott is bepróbálkozott. Szép volt, ahogy betakarta a parti homokot és a nádast, de semmi félelmetest nem láttam benne. Délutánra pedig fenséges erejéből sem maradt semmi. Ahogy elmúlt a hajnali hideg, a hatalmas fenyő is felemelte ágait. De azt hiszem, ezzel azért nincs vége. Fog még esni a hó.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
