PANKA MESEKÖNYVE

Szamóca hatalmas űrt hagyott maga után. Anya és apa hirtelen üresnek érezte az életet. Mindennapjaik része volt a kór elleni harc. A várakozás az állatorvosi rendelőkben, az új gyógymódok keresése, az éjszakai virrasztások, az összepisilt ágynemű cseréje, a gyógyszerek pontos és rendszeres adagolása. Tapasztalt harcosok voltak, akiket megedzett a nyolc éve tartó háború. Minden csatát megnyertek, és remélték, ebből az újabból is győztesen kerülhetnek ki. Időt, energiát, pénzt nem kímélve küzdöttek, de hiába. A daganat felülkerekedett, és Szamóca alig tizenhárom évesen elment.

Mégis máig velük van. A hamvasztás után hazavitték az urnát, és így kicsit olyan, mintha mindig otthon lenne. Elbújhat az ágyában kedvenc plüssállatai között, és legfeljebb nem kel fel reggel, amikor anya és apa munkába indulnak. Ruhái máig kimosva, tisztán várják a nagyszekrény fiókjában. A csúszós talpú ünneplőcipője is megvan, noha igazán sosem hordta, mert számára kényelmetlen volt benne a járás. Vagány, kockás sálja, szülinapi tortáiról a számalakú gyertyák, legkedvesebb mackója – mind, mind csak arra várnak, hogy megjelenjen.

Valami mégis hiányzott a gyász első perceitől kezdve. Maguknak is csak lassan tudták megfogalmazni, pontosan mi. Talán ahogy rájuk néz, ahogy odabújik. Ahogy lekászálódik a kanapéról és eléjük siet, amikor hazaérnek. A jelenléte, lépteinek kopogása. És ezzel a hiányérzettel nehezebb volt együtt élni, mint magával a veszteséggel. Bátortalanul vallották be maguknak: kell valaki. Valaki, aki az övék, aki velük éli az életét. Egy fogadott gyerek, akiről gondoskodhatnak, akit szeretgethetnek, aki számít rájuk, lefoglalja a figyelmüket és gondolataikat.

Legmerészebb álmaikban sem gondolták, hogy ilyen nehéz lesz. Hallottak mendemondákat a maffiáról, a gyerekkereskedelemről, de azt hitték, az egész csak mese. Vagy, hogy a rossz dolgok mindig valaki mással, valahol messze történnek. Nem velük. És miután döntöttek a gyász feladásáról, kicsit szégyenkezve, de nagy önbizalommal vágtak bele a keresésbe. Telefonálgattak, böngészték a hirdetéseket és kezdetben csodálkoztak is, mások miért panaszkodnak. Hiszen a menhelyeken sorban állnak az örökbefogadásra várók, aki pedig fajtisztát akar, ha megadja az árát, tengernyi ajánlat közül válogathat.

Fájdalmas volt szembesülni az igazsággal. Az első apróságot Budapesten, egy táskából húztak elő. Szó sem volt a hirdetésben körülírt meleg családi fészekről. Csak a fagyos téli szürkeség, a lakótelepi ház rideg, koszos parkolója, és a riadtan repdeső tekintetű, alacsony barna nő volt. Szülők, papírok, oltások egyáltalán nem. Vagy ott volt az az alföldi tanya. Sötétség, leírhatatlan kosz, seregnyi macska, fűtetlen, dohos lakás, és egy, már akkor láthatóan beteg apróság. Meg a követelőzés, hogy fizess azonnal és menj! Ha pedig bajod, kérdésed van, hát jobban jársz, ha nem is emlékszel a találkozásra.

Fogadott gyerek vagyok Vaszarról. Tudjátok, aki nem az igazi szüleivel lakik. Anya és apa hosszú keresgélés után végül engem választott. Mert tetszettem. Mert egészséges voltam, és megvolt minden oltásom. Mert szót értettek azzal, aki a világra segített. Mert látták, hol születtem. Mert tiszta, rendes helyen nevelkedtem. Mert látszott, hogy törődtek velem. Mert találkozhattak az egész családommal. Mert tudják, milyen ételhez szoktam. És talán mert érezték, nevelőimnek is fontos voltam, vagyok. Hiszen elválásunkkor ott volt a könnycsepp a szemük sarkában.

Én sem panaszkodhatok. Szeretnek. Nagyon. Mindent megkapok, amire csak szükségem lehet. Cserébe nem várnak sokat. Nem kell Szamóca ruháiban járnom, vagy eljátszanom, hogy én ő, azaz egy spániel vagyok. Elég, ha jelen vagyok. Ha alszom a kanapén, ha együtt sétálunk, ha örömömben megpuszilom őket, ha meghallgatom a történeteiket. Még azt sem mondtam el nekik, hogy egészen úgy érzem, ők az igazi anya és apa. Noha nem is hasonlítok rájuk. Mert az egész testemet szőr borítja, alig három kilót nyomok, hegyes tacskó orrom, nagy lelógó füleim és rövid lábacskáim vannak.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.