Anya egész délelőtt takarított és pakolt. Várta a vendégeket, akik éppen ebédidőben toppantak be. Két fiatalabb és két idősebb. Gyanakodva figyeltem őket. Bármilyen kedvesnek is látszottak, talán sosem fogom megszokni, hogy valaki bejön és szinte azonnal engem akar. Ahogy ők is. Lelkendeztek és meg akartak fogni. Amitől valahogy előjöttek a rossz emlékeim.
Vaszaron, ahol születtem, gyakran megfordultak különféle vendégek. Szerettem ott lenni, noha volt abban valami furcsa, ahogy az ismeretlenek autóikkal időnként elállták a kijáratot, betódultak hozzánk, kedélyeskedve nézegettek, mustrálgattak. Senki nem akadályozta őket, nem tudtuk, mit akarnak és nem is tehettünk ellene semmit. Cserébe jól ment a sorunk. Négyen voltunk testvérek és bár hideg volt a tél, jó meleg szobában laktunk. Játszhattunk és akkor se kaptunk ki, ha rendetlenséget csináltunk. Reggeli, ebéd, vacsora. Mind finom volt, és jutott mindenkinek. Éreztem, szeretnek. Elégedett voltam. Különösen, mert láttam, hogy a nagyoknak a hóban, fagyban is mindennap ki kell menniük. Eszembe se jutott azon rágódni, miért is van ez így.
Aztán eljött az a nap. Pontosan úgy indult minden, mint máskor. A vendégek jöttek, megnéztek minket, de a helyünkre már csak hárman kerültünk vissza. Az egyik bátyám eltűnt, és a különös látogatók fenyegető ismeretlenekké váltak a szememben. Hiába kerestünk magyarázatot, senki nem mondott semmit. Egyszerre csak eggyel kevesebben voltunk. És ez sem tartott sokáig. Egy délután megint vendégek érkeztek, és hamar mentek. Mi pedig máris kettesben lapítottunk a szobában a kisebbik bátyámmal. Pláne, amikor a suttogásokból megtudtuk azt is, nem leszünk már sokáig egymásnak. Mert valamelyikünkért hamarosan eljönnek.
Nem rémhír volt, tényleg eljöttek. Engem szúrtak ki. Megnéztek, megtapogattak, ölbe vettek. De végül otthagytak. Fellélegeztem, hogy talán mégis minden marad a régiben. Hogy nekem nem kell megválnom a testvéremtől, nem kell elhagynom a családot, a meleg szobát. De éreztem egy kis csalódást is. Mert ha otthagytak, biztos csúnya, vagy hibás vagyok. Meg azért is, mert az a két vendég valahogy tetszett nekem. Nem éreztem bennük semmi rosszat. Kedvesek voltak és örültek nekem. Amiről a távozásuk után azt gondoltam, nem jelentett semmit. Hiszen nem kellettem nekik.
Egy héttel később jöttem rá, mekkorát tévedtem. A vendégek visszajöttek. Ugyanaz a kettő. És a sötétben magukkal vittek. Hosszú utazás után eresztettek el egy ismeretlen épületben, ami hatalmasnak, ridegnek és ellenségesnek tűnt. Olyannak, amit ijesztő démonok laknak, és ahol furcsa neszek törik meg az éjszaka csendjét. Ahol félelmetes állatok lopakodnak a kertben, és ahol esténként egy erős, rácsos ketrecbe zárnak. Talán, hogy meg ne szökjek. Vagy el ne raboljanak?
És akkor most itt volt ez a négy újabb vendég. Velük az én újabb tévedésem. Amit szerencsére legalább olyan hamar felismertem, mint korábban azt, hogy a két ismeretlen, aki magához vett Vaszarról, igenis szépnek talált. Hogy ők anya és apa. Hogy először csak azért nem vittek magukkal, mert minden kényelmet meg akartak teremteni számomra. A fenyegető épület a házuk, a kertben lopakodó félelmetes állat Cinimini, a macska, a rácsos ketrec pedig a gyerekjáróka, amit azért vettek, hogy az ágyuk mellett, de mégis saját helyemen alhassak.
Az újabb vendégek pedig apa családja. Akik csak azért jöttek el, hogy megismerjenek. Befogadtak és újra tartozom valahová. Úgy, ahogy a testvéreim is. Akikkel, ha igaz, hamarosan kutyakiállításokon, vagy bulikon futok majd össze. Olyan helyeken, ahová talán csak a bátyám nem tud majd eljönni, aki ettől eltekintve igazán szerencsésnek mondhatja magát: Vaszari tacskóként Belgiumba került.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
