Démonok márpedig vannak! Ha valamiben, hát akkor ebben Panka biztos volt. Hiszen hányszor megleste, ahogy az áttetsző jelenések hangtalanul lebegnek a konyhából az udvarra nyíló, kétszárnyú, üvegezett ajtóban, vagy a nappali ablakában. Érezte, szomorú, hogy a bizalmatlanság máris befészkelte magát gyermeki szívébe. De mit tehetne? Saját két szemének mégiscsak jobban hisz, mint anyának, vagy apának, akik szerint démonok nem léteznek, és akik szemüveg nélkül alig látnak. A padlón átfutó hangya fel sem tűnik nekik, és ha a lefekvéshez készülődve bontogatott színes kis pirulák valamelyikét ügyetlenül elejtik, nevetséges, ahogy vaksin tapogatódzva, mérgelődve keresgélnek a földön. Hogy is vehetnék észre így a démonokat?
Vagy csak túl kicsinek tartják még, hogy leüljenek és elmeséljék, démonok igenis léteznek? Lehet. Hiszen plüssjátékokat vesznek neki, és mindig azt mondogatják, túl pici ahhoz, hogy felügyelet nélkül szaladgáljon az udvaron vagy a strandon, önállóan válassza ki az ebédjét, játsszon a macskával, esetleg egyedül ülhessen az autóban, amikor a városba utaznak. Borzasztó, hogy dedósnak nézik. Pedig milyen jó útközben az ablaknál fészkelődni, kibámulni, lesni az elsuhanó fákat, házakat, figyelni a többi autót, a sétálgató embereket, miközben a rádióból szól a zene, és apa vezet.
De jó az is, hogy olyankor a démonok sem mutatkoznak. Panka az utcán még egyet se látott. Csak otthon. És ettől igazán ijesztő, ha anyáék egyedül hagyják a lakásban. A hatalmas, kétszintes épületben félelmetessé válik a csend, amit csak a falióra egykedvű ketyegése tör meg. Az sem segít, ha bekapcsolva marad a televízió. A belőle áradó hangok kizárólag arra jók, hogy elfedjék a démonok mesterkedésének neszeit. Semmi, még az ablakkeret halk reccsenése se árulhassa el, hogy a hívatlan látogatók az üvegnek támaszkodva bepillantanak a tévével szemközti ablakon.
Az is lehet, hogy egyszerűen nem mernek beszélni róla? Anya és apa is fél? Azt hiszik, ha hallgatnak, megvédhetik Pankát a valóságtól? Beleborzongott a gondolatba, hogy a ház körüli kertet démonok lakják. Nem olyanok, mint a szörny az ágy alatt, akiről Panka mindig is sejtette, hogy ott van, de mert sosem mutatkozott, egyszer sem szerzett bizonyosságot. Nem. A démonok nem rejtőzködnek a sötétben. Sőt, mintha inkább éppen arra törekednének, hogy észrevegyék őket.
Hálásan gondolt a hatalmas csillárra, amelynek tompa fénye a bosszantó szúnyogokat ugyan magához csábítja, de cserébe a démonok elé látszólag áttörhetetlen falat emel. Hiába is próbálkoztak, eddig egyszer sem jutottak át az ajtó vagy az ablak fényben fürdő üvegén. Megállította őket a láthatatlan akadály. Vagy egyszerűen csak a világosság okoz nekik elviselhetetlen, a dühüket felkorbácsoló fájdalmat? Honnan is lehetne bizonyosságot szerezni? Meglehet, mindez örökre titok marad, ám a tény tény marad: a démonok forralnak valamit.
Igenis próbálnak besettenkedni a lakásba. Panka tudta az igazságot. Anya és apa bármennyire is titkolja, vagy igyekszik nem észrevenni, a szeme nem csalja meg. Ahogy közelít az este, és odakint lassan leszáll a sötétség, a démonok különféle alakokat öltve, újra meg újra megjelennek. Ahogy most is ez a kettő! Homályos körvonalaik sejtelmesen hullámzanak a nappali éppen a tévével szemközti ablakában. Fénylő keret veszi körül őket, és noha nem lehet tisztán kivenni, a szájuk mozog. Mintha el akarnának mondani valamit. Hogy mit, nem hallani, mert a televízió hangosan szól. De talán valamiféle varázslatra készülnek. És ahogy ülnek! Mintha papírból olvasnának. Egy átkot talán? Brrr! Jobb, ha ez nem derül ki soha.
A látványtól a hideg futkosott a hátán. Ijedtében elfordította a tekintetét, és a konyhából az udvarra nyíló kétszárnyas ajtóban hirtelen megpillantotta a legfurcsább démont. A barnás-vöröses szőrzettel borított testű, apró, négylábú, lógó fülű alak már számtalanszor fenyegette. Valahogy olyan ismerős volt, és talán ezért, felbukkanásától Panka még egyszer sem rémült meg. A sötétbarna szemű, hegyesorrú démon hiába is szeretné, a puszta látványa a legkevésbé sem félelmetes. Panka önkéntelenül is felhúzta a szája szélét, mert felrémlett előtte, mennyivel rémisztőbb, amikor a démon rávicsorog. Ahogy most is. Ösztönösen felmorrant és teste megfeszült, amire válaszul az ajtóban álló hosszúkás jelenés, mintha támadásra készülne, harapásra tátott szájjal kidüllesztette eleve domború mellkasát.
Elég! Nem bírta tovább. Anya és apa gondol, amit akar, ennek véget kell vetni. A démonoknak meg kell tanulniuk, itt nem fenyegetőzhetnek büntetlenül. Panka gerince mentén égnek meredt a szőr, fogai kivillantak és a kölyöktacskó hangos ugatással, száguldva rontott neki saját, az üvegajtón megvillanó tükörképének.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
