Plázakutya

A hétvégi bevásárlás mindenképp macera, de hogy kicsit mégis könnyebb legyen, anyáék igyekeznek elkerülni a zsúfolt üzletekben bámészkodók zajos tömegét. Szombat hajnalban felkelnek, álmosan nekikészülődnek, beültetnek a helyemre az autóban, és uzsgyi. Pék, hentes, közért. Általában ez a sorrend, így esik útba. Esetleg visszafelé a zöldséges is belefér. Ennyi, ha már muszáj, essünk túl a boltlátogatáson, mielőtt a későn ébredők útnak indulnak.

vizslafotozas_plazakutyaanya.jpg

Hetente egyszer futnak neki a rituálénak, ami alatt nekem szinte semmit se szabad. Apa ölében ülve, a kormány mögül nézek anya után, ahogy bemegy például kenyérért, és bámulom a felhőket, míg visszaér a pékáruval. A türelemfejlesztő gyakorlatot megismétlem a hentesnél is, pedig oda azért szívesen bekukkantanék. Olyan ínycsiklandó illatok csapják meg az orromat az autó lehúzott ablakán át, hogy összeszalad a számban a nyál. Leteszteltem, ha látványosan nagyokat nyelek, akkor sem engedik, hogy a kirakat másik oldaláról bűvöljem a kolbászokat. Nincs szánalom, a nyakam nyújtogatásával kísért produkciómmal legfeljebb azt érem el, hogy a hentes kijön és dicséri, milyen ennivaló vagyok. Na, ilyenkor örülök csak igazán, hogy nem bocinak, netán kisbáránynak születtem.

Legtöbbet a közértnél kell várni. Egyáltalán nem panaszként mondom, de kizárólag a séta ment meg attól, hogy apához hasonlóan beleőszüljek, vagy legalábbis elmacskásodjon a lábam. A kocsiban ücsörgésnél a szemerkélő esőben is jobb egy kis tekergés a környező utcácskákban, mialatt anya a boltban mindent belead. Forgószélként száguld keresztül a polcok, hűtőpultok között, a köridő mégis ritkán kúszik a húszperces pályacsúcs alá. Mosószer, mirelit csirke, felvágottak, sajtok, vaj, túró, joghurtok, papírtörlők, néhány doboz tej, fűszerek, leveskocka, pár zacskó száraztészta, szardínia, üdítők, és sok egyéb, amit kifürkészhetetlen megfontolásból hajigál be a gurulós kosarába. Néha a pénztárnál rágó… Vagy cukorka, csoki, esetleg elemek a televízió távirányítójába. Mindegy, mi, egyedül az számít, hogy a válogatással elüsse a hosszú perceket, amíg a sorban előrébb állók pakolásznak.

Hétköznap lehet, máshogy van ez, szombaton mindenesetre a vásárlók látszólag roppant ráérősen fizetnek. Keresgélik az aprót a pénztárcájukban, utalványokat számolgatnak, és ha közben észrevesznek, sokszor kimosolyognak rám az üvegfalon át. Tehetik, a kasszától kilátni a parkolóba. Oda, ahova apával visszatérünk a rövid sétánk után, és ahol még mindig hétről-hétre akadnak, akiket meg kell győzni, a szüleim nem szándékoznak túladni rajtam. El sem tudjátok képzelni, milyen komoly ajánlatokat kapunk, de a próbálkozók teljesen feleslegesen srófolják feljebb és feljebb a felkínált összeget, nincs költözés, maradok otthon. Mindenki nyugodtan beletörődhet, hogy pusztán azért téblábolunk a kijárat közelében, mert az élelmiszerüzlet nekem tilos terület.

Tomi, a boltvezető, és István, a biztonsági őr jó ismerőseink. Apa mégsem kap a hóna alá, hogy beslisszoljon velem. Hiába, nem vagyok én hónaljkutya… Inkább betartja a szabályokat, és mióta együtt járunk vásárolni, nem teszi a lábát az automata ajtón belülre. Lehet jó vagy rossz az időjárás, kint ácsorog, és ezzel rengeteget spórol, hiszen véletlenül se akad meg a szeme semmi olyasmin, ami nélkül remekül megvan. Fel sem merül, hogy válogasson az akciós edzőcipők, papucsok között, a régi szakadt helyett új ponyvát vegyen a kocsira. A polcokon maradnak a jó vételnek tűnő, de valójában felesleges kéziszerszámok, az olcsó ingek, és István így is kijön néhány percre megvitatni a világ fontos dolgait. Meg elsütni a poént, hogy az üzlet előtt tilos kutyát árulni.

aldi03.jpg

Jót nevetünk, a barátság fontos. Az sem ronthatja el, hogy míg a közértből ki vagyok tiltva, vannak helyek, ahol szélesre tárják előttem a kaput. Tudom, mert kipróbáltuk. A múltkor egy hatalmas bevásárlóközpontban jártunk, és bár messzebb van, többet utaztunk, a boltok mégis mintha kifejezetten rám vártak volna. Illatszer, bank, telefon, játék. Sehol nem zavartam senkit, sőt, a rendre felügyelő egyenruhás maga javasolta anyának, hogy ne cipeljen tovább, tegye félre a kényelmes utazótáskámat és járasson meg az árkádok alatt. A ház előírásai megengedik akár a maharadzsákhoz méltó, hordszékes plázázást is, de hagyhatom a rejtőzködést, azzal sem követek el szabálysértést, ha a póráz végén szaladgálok. Mehettem a saját lábamon, amerre csak láttam.

Hát nem nagyszerű? Azt hiszem, ha felnövök, plázakutya leszek. Felemelt orral, farkcsóválva ügetek majd a fényes műkő burkolaton, és fogadom a családi program keretében shoppingoló anyukák, gyerekek, néha apukák, nagymamák, nagypapák elismerő szavait. Bárki láthatja, amikor anyával végigvonulunk a kirakatok előtt, hogy a plázacica és a plázakutya, esetemben a plázatacskó barátsága több, mint mese. Megbonthatatlan érzelmi kötelék.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://pankamesekonyve.hu/api/trackback/id/tr6114826562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Facebook oldaldoboz

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

süti beállítások módosítása