Tüneményesnek nevezett, és a fülembe súgta, hogy szeret. Szombat este apa hosszasan babusgatott, a kanapén ülve a karjaiba zárt, puszit lehelt a homlokomra, gyöngéden simogatta a fejem, és óvatosan igazgatta a puha takarót, amibe korábban bebugyolált. Magához ölelt, mintha soha nem akarna elereszteni, és noha jócskán karácsony előtt jártunk, megajándékozott.
Olyasmit kaptam, amit a kutyák évezredek óta önzetlenül adnak legjobb barátjuknak, az embernek. Szokatlan, fordított helyzet, de nem, nem álmodtam. Miközben a pilláim lecsukódtak, tisztán hallottam, ahogy apa arról beszél, nincs az a disznóság, amiért komolyan neheztelne rám. Bármit szétrághatok, kikaparhatok, összerondíthatok, nem fog haragudni. Lehetek szófogadatlan, törpetacskóhoz méltón szelektíven süket, makacs, követelőző, harapós, gyámoltalan, zajos, falánk, nyafogós, hisztis, sőt, alvást színlelve hallgatózhatok is.
Mindegy, jól, esetleg éppen rosszul viselkedem, apa feltétel nélkül, azzal a következetes következetlenséggel szeret, amivel mi, ugatós négylábúak szoktunk… Megígérte, hogy ez örökre így lesz. Az érzéseit addig idézi fel újra és újra, ameddig csak emlékezhet a közös éveinkre, a pergő hétköznapokra, a gyorsan múló ünnepekre. Egymáshoz tartozunk, és a hűség egy életre szól.
Kiérdemeltem akkor is, ha sokan csodálkozva kérdezik, hogyan csináltam. Hiszen nem számítok hasznosnak, a lakásban és a kertben inkább kártékonykodom. Vadászebként sem bizonyítottam, a környék üregi és mezei nyulai legfeljebb a távoli csaholásomat ismerhetik. Senkitől és semmitől nem védem meg az otthonomat, a ház vigyáz engem hidegtől, melegtől, hótól, esőtől, szúrós napsütéstől. Nem állok oda kidüllesztett mellkassal vicsorogni, a bajban a szüleim csizmája mögé rejtőzöm. Még a kosztpénzhez se teszek hozzá.
Apa mégis mesebeli varázslatot lát bennem. Csendesen elmorzsolt szavai szerint megbabonáztam, és már elképzelni sem tudja a világot nélkülem. Muszáj, hogy az idők végezetéig minden reggel letámadjam, és lelkes farkcsóválás közepette fülipuszik sorával köszöntsem. Hogy beleszagoljak a kávésbögréjébe, az étkezéseknél kunyeráljak, lefekvésre hangolódva az ölében szunyókáljak, a szemem csillogásával elkergessem a borús gondolatait, és mosolyt csaljak az arcára.
„Ő jelenti mindazt, ami jó, miatta születik a szó, örökös boldogság, hogy itt van énvelem”… Halkan énekelgette a régi dalt, és bár a klasszikus tehetségkutató versenyeken blamálná magát a produkciójával, megerősített a hitemben. Abban, hogy nagyon szeret, és a múzsája is én vagyok. Ihletet merít a létezésemből, a szeleburdiskodásomból, a nyargalászásomból, a sétáinkból, a sziesztázást kísérő szuszogásomból. Nekem annyi a dolgom, hogy a nyakába kunkorodjak és szuggeráljam, vezessem a pennáját.
Szombaton mégsem dolgoztunk, félretettük a történeteim írását, a pihenésnek, a lustálkodásnak áldoztuk az estét, és a munkában inspiráló, szőrös, eleven sál helyett az ölmelegítő szerepét játszottam. A hátamra fordultam, mancsaimat a mennyezet felé nyújtottam, és mialatt apa finoman vakargatta a pocakomat, számolatlanul hagytam elszállni a bódítóan kellemes perceket.
Hát ilyen lehet a szeretet igazi ünnepe! Az, amihez felesleges kiböjtölni a kis Jézus érkezését, mert ragaszkodásunkat, kötődésünket évente háromszázhatvanöt napon kimutathatjuk... A tanulságot az emlékezetembe véstem, felkészülten futok neki a családi találkozóknak, és nektek is szép, békés karácsonyt kívánok. Örüljetek a feldíszített fenyőfa mellett, de az ajándékbontogatással és a vacsorával ne legyen vége. Gondoljatok a szeretteitekre mindig úgy, mint apa rám!
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
