Levelet kaptunk a Dunántúlról és anya kérésére küldtek fényképet is. Ránézésre az utóbbi olyasmi, mint azok a fotók, amelyek alapján a hatóság a renitens sofőröket bírságolja, és kétségtelenül mi vagyunk rajta Fülöppel, az új barátommal. Semmi extra, lakott területen ötven helyett hetven. Egyedül a harmincezres csekk maradt le, mert hát a piros Wrangler terepjárót végül csak statikus tesztnek vetettük alá Balatonföldváron.
Kipróbálhattuk volna, a kulcs benne lógott, és a múlt szombatot amúgy is az önfeledt szórakozásnak szenteltük… Minden azzal kezdődött, hogy a szüleim levittek egy vitorlásversenyre, és Földvár felé félúton morfondíroztam, mivel múlassam majd az időt. Kényelmes tempóban gurultunk az autópálya délutánra megszelídült forgalmában, és eldöntöttem, a vizes kalandokat kihagyom, inkább a szilárd talajt választom. Sétálgatok apával a parton, és míg anya dolgozik, megbámuljuk a szebbnél szebb villákat, a tollászkodó, sziszegő hattyúkat, a totyogó kacsákat... Harapunk valamit, aztán éjszaka hazahajtunk.
Az aranyat érő májusi esővel idén bőkezűen bánó fellegek átmenetileg elvonultak, a magyar tenger fölött ragyogott a kék ég. A körülmények kedveztek a csendes andalgásnak, ám a terveim hamar felborultak, félresöpörte őket a vonzó fekete-cser srác megjelenése. A nyurga, fiatal fiúba a kikötőben botlottunk, és miután nagy barna szemeivel megbűvölt, tekintetével üzent… Lecserélné a pórázon kószálást némi csibészségre.
Fülöp… Már a neve is tetszett, és rögtön tudtam, hogy haverok leszünk. Kergetőztünk, hemperegtünk, a vezetőszáram többször összegabalyodott az övével, a közös autózás azonban tényleg anyáék ötlete volt. Mosom mancsaimat, magunktól talán a közelébe sem megyünk a sétányon kiállított járgányoknak, a hatalmas, bordás gumikon terpeszkedő Jeep-re meg tuti nem mászunk fel...
Zavarodottan kerestem a majrévasat, amikor beültettek a bőrös anyósülésbe, és határozottan megrémített, hogy játszótársam feltűnő lelkesedéssel ismerkedik a kormánnyal, a különféle kapcsolókkal... Nyolc hónapos, jogsija sincs, mégis kacsintva pedzegette, hogy amint a felnőttek figyelme lankad, elvisz egy kanyarra… A tetőt, a leszerelt ajtókat a helyére se rakjuk, kiviharzunk a sorompón, és mielőtt észreveszik a távozásunkat, újra itt termünk... Ne legyek gyámoltalan, megmutatja hol laknak. Sebtében fordulunk a Vitorlás Étteremnél, a fedélzeti navigációval garantáltan visszatalálunk… Ha rábólintok, indulhatunk.
Látni véltem, ahogy száguldunk az utcán a dübörgő óriással, a huzatban lobognak a füleim, és Fülöp nyomkodja a rádió gombjait. Tagadhatatlanul erősödő kételyeimet táplálta, hogy biztosra vettem, gavallérom hiába nyújtózkodik, a lábaival nem éri el a pedálokat… Az automataváltó persze sokat segít, és a „kézigázzal” gyorsíthat is, de ha fékezni kell, netán traffipaxba futunk, a hirtelen lassítás teljességgel kizárt. Becsatolt övek ide vagy oda, költséges felvételeket csinálhatnak rólunk.
Az ábrándozásból apa zökkentett ki. Ölébe emelt a Jeep kartámaszos foteljéből, és rövid dögönyözést követően, finoman rakott a földre. Éreztem az érdes térköveket a talpaim alatt, és miközben pajtásommal folytattuk randalírozást, a városi kerékcsikorgatás, a kompromittáló fényképek víziója fokozatosan elenyészett... Erre tessék, hétfő este egész sorozat fotó érkezett anya számítógépére. Ráadásul mindjárt az első kockán az látható, hogy két tacskó elhelyezkedik a legújabb Wranglerben, és az előrebuktatott szélvédő mögött nekikészül a motor „beröffentésének”…
Szerencsére a levelet és a mellékleteit nem a rendőrségen borítékolták. Autós pillanatainkat Fülöp apukája örökítette meg, anyukája pedig postázta a címünkre a szuveníreket... Igazi családi vállalkozás ez, akár az éttermük Balatonföldváron, ahová a nyáron alighanem leugrunk. Az ebmenüért szívesen ülök kocsiba, és ígérem, jogosítvány híján átengedem a vezetést.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.