Hazafelé már nem izgultam, az első hallásra félelmetes zajok álmosító suttogássá szelídültek, és képtelen voltam nyitva tartani a szemem. A szunyókálásból pillanatokra rángatott vissza a valóságba egy-egy sípolás, fújtatás, az elsuhanó tájra sem figyeltem. Az odakint tomboló kánikulához mérten borzongató benti hűvös elől táskám mélyére bújtam, csak akkor szaglásztam körbe ismét, amikor apa Kápolnásnyéknél szedelőzködni kezdett... Meglepő, de hamar megszoktam a vonatozást.
A vashernyóval régi a kapcsolatom. Kölyökkoromtól rengetegszer láttam a tóparton nyargalni, füleltem bántó csattogására, sivítására, kürtje bömbölésére, és ha séta közben felbukkant mellettem, bosszúsan sürgettem, hogy haladjon tovább sebtiben... Vonulásakor rázkódik a talpam alatt a talaj, a nyomában loholó szél felkavarja a port, megtépázza a fákat, bokrokat. Eszembe se jutott, hogy a közelségét keressem, a gyomrában utazás gondolatától pedig égnek állt a szőr a gerincem mentén.
Az utolsó percig úgy hittem, tréfa az egész. Biztosra vettem, anya viccből mutogatja a mobilján, hogy megváltotta a jegyemet, és kizárólag azért cipel a velencei vasútállomás peronjára, mert várunk valakit... Hiszen ki venné komolyan, hogy míg a cicák, a vadászgörények, a nyulak, vagy akár a tollasjószágok ingyen zakatolhatnak, éppen nekem, a kézi batyuban elférő törpetacskónak kell fizetnie ezért az élményért? Ugyan! Fogadtam volna, hogy a bolondját járatják velem, és kíváncsian lestem az érkező szerelvényt.
A sárga ajtó sziszegve tárult fel előttünk, és mire észbe kaptam, elnyelt a szörnyeteg. Kétségbeesetten forgattam a fejem, néztem a korzót, a parkolóban hagyott autónkat, ám a menekülés útja kérlelhetetlenül bezárult mögöttem. A motorvonat zúgva meglódult, gyorsított, a szívembe markoló jeges rémületet az sem enyhítette, hogy apa ölében, az ablaknál ülhettem. Minden porcikámban reszkettem, bámultam a hátrálva rohanó világot, a házakat, a megállókat, az embereket, és amint a föld alá gördültünk, felkészültem a legrosszabbra.
Tanúim vannak… Igazolhatják, milyen hitelesen produkáltam a pánik jeleit, mutattam be, hogyan majrézik egy dakszli... Kevéssel később aztán boldogan feszítettem a pórázt, a szabadulás felett érzett örömömben azzal nem is törődtem, miért jöttünk a nagyvárosba. Farkcsóválva vágtam neki a betondzsungelnek, sodródtam az utcákon hömpölygő tömegben, gyanakodva mustráltam a villamosokat, a buszokat. Tüsszögtem a füstös levegőtől, és a forróságban jó ötletnek tűnt beülni elébb az egyik, utóbb a másik hivatalba.
Sajnos, anyáék elmulasztották említeni, hogy a vakációból órákat szánnak a különféle ügyes-bajos dolgok intézésére, így alkalmam nyílik átértékelni a helyzetemet. Unalmamban töprengtem is eleget, és bár korábban hangosan kacagok, ha azt mondják, fog még hiányozni a vashernyó, délután tényleg izgatott reménykedéssel fürkésztem, hátha észreveszem a pályaudvaron.
Szerencsére a vonat megvárt, az oldalán széles, kék csíkot viselő jármű legalábbis pontosan ott pihent, ahol leszálltunk róla. Gombnyomásra beengedett, válogathattam színes ülései között, és az indulást követően nevemen szólított az ellenőrző körútján lévő kalauz... Az alagúttól másodjára nem ijedtem meg, sötétjét egyenesen élveztem, és idejében felfedeztem a végén a fényt. A légkondicionálóból áradó hideg a tatyómba üldözött, kimerülten elfeküdtem, pislogtam párat, majd máris hortyogva húztam a lóbőrt.
Velencén véget ért a kaland. A perontól magasba emelt orral kocogtam a kocsinkig, tekintetemmel kísértem dübörögve távolodó ismerősömet, barátként intettem búcsút hosszúkás alakjának… A megfelelő méret híján talán sosem öltök vasutas mundért, mégis elhatároztam, megkérem apát, hogy rakja össze gyerekkori játékvonata pályáját. Itthon bilétára sincs szükségem, saját vasparipámmal pöföghetek, állítgathatom a szemaforokat, eljátszhatom a masinisztát, és a kerekek zörgése elmegy altatónak.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
