Befejeztem, nem keresem tovább az igazit. Panaszra véletlenül sincs okom, válogathattam kedvemre, a bőség zavarával küzdve lapozgattam a jelöltek fényképes bemutatkozásait, üzeneteit... Ezrével gyűltek össze, és minél makacsabbul próbálkoztam, annál kilátástalanabbnak tűnt méltányos döntésre jutni. Péntek reggel aztán villámként hasított belém a felismerés, igenis szerethetem egyszerre valamennyi olvasómat.
Valentin nap volt, a szerelmesek napja, amikor a verebek állítólag párt választanak. Tökéletes alkalom a szégyenlős vallomásra, ám számomra idő kellett a felkészüléshez… Kínosan hosszan tapogatóztam a megfelelő fogódzó után, kétségbeesve morfondíroztam, hogyan kezdhetnék hozzá. Elment a hétvége, mire ügyetlen kísérletek sorával a hátam mögött felvettem a fonalat és szabatos mondatokba rendezve sikerült leírnom a gondolataimat.
Remélem, nem bántok senkit, ha elárulom, anya és apa a szívem legféltettebb csücskében „lakik”. Nélkülük elképzelhetetlen, hogy nekem, a picurka dakszlinak saját krónikám legyen, kalandjaimat Debrecentől Szombathelyig, az amerikai New Hampshire-i Pittsburgtől a szicíliai Palermóig érdeklődés övezze... Fáradozásaiknak hála rengetegen tudnak a létezésemről, portréim, szelfijeim beutazták a világot, szinte bárhol nyújtóztatom ki elgémberedett tagjaimat a kiadós sétához, rövidesen akad ismerős járókelő.
Mosolyogva becézgetnek a benzinkút pénztáránál, pacsizhatok a szigorú biztonsági őrrel bevásárlásnál, vigyázzák a régen odacsúsztatott vizitkártyámat a cukrászdában, foglalják az asztalunkat az étteremben… A kölcsönzősök, büfések messziről kurjantanak a velencei korzón, a csámborgók, kirándulók felkapják a fejüket a nevem hallatán...
Nyugalom, semmi tévedés, az a bizonyos Panka közeledik. A tacskókaparásával nem csupán a strand homokján nyomot hagyó blogger, a tréfálkozók szerint a „celEb”… Az erős szélben kiforduló füllel rohanó vadász, az ujjal mutogató gyerekek szemében a szimatoló „virsli”, a hitetlenkedőket korával ámulatba ejtő felnőtt, a kölykök csapatában elvegyülő csöppség.
Csodás ez így… Örülök a közösségi oldalamon felbukkanó meleg hangú levélkéknek, a vidám szmájliknak, a fotóknak. Jó érzés, hogy noha a legtöbb követőmmel sosem találkoztam, a csüggesztő hétfőt megelőző alkony idején sokan várják az aktuális elbeszélésemet. Százával reagálnak az új bejegyzéseimre, kattintanak, felütik a virtuális borítót, átrágják magukat a friss históriámon, dobnak egy lájkot, majd néha megosztanak.
Köszönettel tartozom a törődésért, a simogató dicséretekért, na meg azért, hogy csaknem teljesen mellékes miről elmélkedem. Kiérdemeltem a bátorítást az évszakokról, a húsvétról, a karácsonyról, az elkóborolt siklóról, a veszprémi állatkert zsiráfjáról, illetve akár a tóparton csavargó vörös macskáról szóló sztorimmal is… Milyen pompás lenne, ha mindenki hasonló barátokkal dicsekedhetne, és a szurkálódás, kötözködés helyett segítenénk egymást, megvédenénk, gyámolítanánk a gyengébbet…
A kutakodásra már nem pazaroltam az energiáimat, inkább az utolsó percig csiszolgattam, javítgattam a művemet. Ízlelgettem a pillanathoz illő kifejezéseket, hiszen vasárnap este van, és bár Valentin ünnepe elmúlt, a nyolc napba még bőven beleférünk... Virágra, pezsgőre, édességre nincs szükség, a mai mese éppen elég. Olvasóim megtudhatják belőle, hogy szeretettel tekintek rájuk, mert ők az igaziak.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
