Rákaptam a kirándulásra, a kert már nem elég. A kapun belüli világot régen felfedeztem, ismerem az összes fűszálat, virágot, kavicsot. Kiszagoltam hol szeretnek pihengetni a kóborló cicák, merre kajtat esténként sünmama. Segítettem apának takarítani, ágyást ásni, gereblyézni, a kisvakond tapasztalhatta milyen elszántan túr a tacskó... Pompás itthon, mégis lenyűgöznek a kerítésen túli csodák.
Korlátozások ide vagy oda, sétálni elmehetek... Korábban legszívesebben a velencei strand mellett koptattam a körmöm, ám a veszélyhelyzet a tóparti csavargás feladására kényszerített. A homokos plázsról, a totyogó kacsák, a mérgesen sziszegő hattyúk társaságáról, a büféknél illatozó sült hekkről, tejfölös lángosról csupán álmodozhatok. A megszokott korzózást erdei barangolásra cseréltem, és talán jobb is így, hiszen egyetlen percet sem pazarolunk utazásra.
A felesleges autózás, parkoló keresgélés helyett csak kilépek az utcára, lelkesen kocogok cirka százötven métert apával, és a komor sziklafalat elhagyva belevethetem magam a titokzatos rengetegbe. Az égbenyúló fák tündérmeséket suttogó lombkoronája alatt várnak a sejtelmes árnyak, a különös neszek. Hívogatnak a bozótlakók kiáltásai, hajt a vérem, hogy gyíkok, fácánok, nyulak, rókák, őzek, szarvasok nyomába szegődhessek.
A bokrok közt kanyargó ösvénynek napjában kétszer vágunk neki. Kora reggel vidám madárdal kíséretében, majd késő délután, a szürkület érkezése előtt... Néhány pórázrángató szökellés, és az ágak egymásba fonódnak a hátam mögött. Elrejtik a házakat, a patak feletti hidacskát, a híres szintezési ősjegy akkurátusan körülkerített oszlopát… Velük a pokol építésén dolgozó ördög lyukas tarisznyájából a kezdet kezdetén alighanem észrevétlenül kicsúszó, a pitypangoktól sárgálló rétet ma is borító súlyos kőtömböket.
Alkalomról alkalomra mélyebbre merészkedem a sűrűben... Eleinte beértem azzal, hogy a János-hegy északi lejtőjén tekergő utacskáról visszapillantva, merengve kémleltem piciny falucskánk templomának karcsú tornyát. Füleltem a zajos harangok messze hangzó szavára, és hazafelé vettem az irányt… Később bátorságot merítettem tagadhatatlan sikereimből. A kíváncsiság ösztökélt, menni akartam, látni hová jutok a fatörzsekre mázolt piros jelzést követve.
Kutyagoltam ezen a szombaton is eleget, a poros út végét azonban nem találtam… Rendíthetetlenül ügettem, apró lábaimon felkapaszkodtam a Likas-kőhöz, lihegve áttrappoltam a Nagy-legelő kiszáradt dagonyáin. Hálásan nyújtóztattam megfáradt tagjaimat az Angelika-forrásnál, lecsörtettem a szépséges Bodza-völgyön, kortyoltam a Barlang-kút hűs vizéből.
Az íratlan szabályokat felrúgva letértem a kitaposott csapásról, az avart bolygatva másztam meg a Pákozdvár meredek oldalát, futottam körbe a Kányást. Éberen fürkésztem a tájat, düledező vadles tetejéről bámultam az elérhetetlen ormokat… Kereszteztem a Lovasberénybe vezető aszfaltcsíkot, hogy aztán a Farkas-gödör érintésével, kimerülten kullogjak be Nadapra.
Okultam saját káromon, a lényeget megtanultam. Kulacsnyi itóka, ínycsiklandó pástétomos szendvicsek nélkül véletlenül sem indulok kujtorogni… Viselem a kullancsriasztó nyakörvemet, bundámon elférnek a szúnyogok távoltartására hivatott cseppek. Erősen bizakodom, hogy megúszom a bajt, az esőkabát, a ragtapasz, a kötszer sosem kerül elő apa táskájából.
A jövőhéten feltehetőleg megint rábökök a térképre, orrommal célpontot választok, tovább feszegetem a határaimat. Próbálok kitörni a kertészkedő dakszli szerepéből, és ha bejönnek a terveim, idővel gyakorlott túratacskó leszek. Hosszabb kirándulásokra egyelőre nem vállalkozom, a rövidebbekre viszont bárki velem jöhet. Csak múljon el a vész.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
