A váratlan vendégek a magasból érkeztek. Reggeli sétámból siettem befelé múlt vasárnap, és egyikük éppen az orrom előtt ért földet. Riadtan pislogott, dülöngélve totyogott, menedék után kutatott... Hőskölteményt nem körmölhetek esetéből, legfeljebb dicsekedhetek, hogy az ereszünk alatt lakó rozsdafarkú pár két fiókája a közreműködésemmel úszta meg a találkozást az éhes macskákkal.
A pelyhes tollasjószágok nyilvánvalóan elhamarkodták az első repülést… Felesleges tagadniuk, a bizonyítékok ellenük szólnak, ám megértem türelmetlenségüket. A madarak és fák napjának verőfényes ünnepén alighanem demonstrálni akarták, hogy hátsójukról lehullott a tojáshéj, ők már nagyok... Megállnak karmos lábukon, boldogulnak felmenőik gyámkodása nélkül.
Szinte látom, ahogy kora hajnalban felkapaszkodnak a fűszálakból, gallyakból, mohából, sárból épült fészek peremére... Méregetik a világot, a terebélyes koronájú öreg fenyőt, a himbálózó ágakat, a virágzó akácot… Fülelnek társaik csivitelésre, oda se hederítenek a felnőttek tanácsaira, tántorogva próbálgatják kicsinyke szárnyaikat… Aztán zsupsz, a szédítő mélységbe vetik magukat.
Útjuk rövid, a térkőre csapódás fájdalmas lehetett, és mivel a gyermekmesékben is rémisztő lények szerepelnek, felbukkanásom csak fokozhatta ijedtségüket... Szemükben veszélyes, szőrös óriásnak tűnhettem… Szimatom elől tényleg nem menekülhettek, a vadszőlő levelei mögött azonnal kiszagoltam a bujkálókat. Sírós nyüszítéssel figyelmeztettem apát, tekintettemmel mutattam, merre rejtőznek a távoli unokatestvéreim.
Igen, igen, a szokatlan megjelenésű rokonok... Nyughatatlanul mocorgó vörös farkunk hasonlósága a családi kapcsolat félremagyarázhatatlan jele… Valami olyasmi, ami arra ösztökélt, hogy önzetlenül a csámborgók segítségére legyek… A törékeny jövevények rendelkezésére bocsátottam az ínyencségeimet őrző műanyag ládát, vakkantásnyit sem tiltakoztam kiürítésekor, sertepertéltem elhelyezésénél az emeleti szobában…
Bélésnek került az aljára a készletemből pelus, Imre bácsitól, a szomszéd asztalostól puha forgács, és a picurkák betelepültek… Az izgatott csettegést, trillákat, furcsa kattogást hallató szülők felfedezték az ideiglenes kuckót. Jöhettek, a fagyosszentek csipkelődésére fittyet hányva az ablak éjjel-nappal nyitva volt. Védenceink feje fölül így a kényszerű koplalás sötét fellegei is gyorsan eloszlottak.
Dőlt a tengernyi élelem, virradattól alkonyatig követték egymást a különböző fogások. Álmélkodva csodáltam, miként tűnik el az apró csőrökben a lárvák, tücskök, hernyók, lepkék, bogarak hada… Sajnálkozva ismertem be, hogy noha pokrócomon heverészve válogathatok, turkálhatok az illatozó csemegék között… Az igazi mégis az, ha légihíd gondoskodik a finomabbnál finomabb nyalánkságok porciózásáról.
A dajkaság örömteli kalandja szerdáig tartott... Torkos barátaim déltájban felkerekedtek, könnyed szökkenéssel kiültek a párkányra… Lopva pillantgattak hátra, majd kevéssel később, mint akik összebeszéltek, kiröppentek a szabadba... Most is itt cserregnek az udvar bokrain, búcsúzkodni ráérnek, a küszöbön kopogtató nyár az övék… Vándorolni ősszel indulnak, vissza tavasszal térnek, és talán akkor meglátogatnak.
Jó lenne, hiszen a csoportos fotózásról lecsúsztam, átmenetileg muszáj megelégednem kettejük képeivel… Hála nekik, sebtiben madarásztacskó lettem. Bő három napot a nálunk pórul járt fiókákkal töltöttem, és bár továbbra sem csaholok rozsdafarkúul, fecskéül, pláne sirályul, eztán másként nézek a csicsergőkre.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
