Beszorultam a lakásba, egész héten bánatosan kémleltem a barátságtalanul nyirkos kertet. Csendben fohászkodtam, hogy tartson végre hosszabb szünetet az eső, tűnjenek el a tócsák, és újra száraz lábbal baktathassunk a közeli erdő fáinak lombkoronája alatt kanyargó ösvényen. Az undok locspocsért, a pocakomat súroló ragadós sárért orrolhatnék a népi kalendárium utolsó fagyosszentjére, ám Medárd aligha akart rosszat.
A híres gyümölcspatrónus június nyolcadik hajnalán menetrend szerint érkezett. Zokszó nélkül vállalta a bűnbak hálátlan szerepét, hiszen nem volt vesztenivalója. Évszázadokra visszanyúló tapasztalatai bizonyára megsúgták, bármit csinál, nyakába varrják a következő negyven nap bajait... Elégedettek sosem leszünk, szabadon eldöntheti, hogy tikkasztó hőséggel teszi feledhetetlenné a nyár elejét, esetleg özönvízzel szolgálja a kedvünket.
A dilemma komoly, a választás nehéz… Tapsoljanak a vakációzók a kánikulának, a gabona gyengélkedéséért később vigasztaljon az édes bor… Vagy… A hűvösebb hetekben menjen vacakul a strandoknak, a kövér fűért, a fürtökben gazdag szőlőért cserébe legyen savanykás a hegy ősztől hordókban érlelődő leve… Hmmm. A régi idők hagyományai lassan elenyésznek, elismerem, sajnos kevés a megbízható támpont.
A kakasfürdetés záporfakasztó szokása például éppúgy kiment a divatból, akár a melegért könyörgő dalolászásé. A csodatévők most találgathatják, minek örülnének többen, Medárd pedig nem kockáztatott. Jobb híján próbálta bepótoltatni a természettel tavaszi mulasztásait... A kíséretében gomolyogva utazó szürke fellegekkel alaposan megszóratta a vidéket. Kérésére megnyíltak az ég csatornái, és azóta kisebb megszakításokkal hullik az idén sokat hiányolt kiadós csapadék.
A távolban gyakran villámok cikáznak, az ablakok üvegét mennydörgés rázza... A terasz fedele alól mesebeli a panoráma... Lenyűgöző a táj, a párába burkolódzó domboldal, a váratlanul feltámadó szélben integető ágak rengetege… A bokrok méregzöldbe öltöztek, a kerítés mellett szégyenlősen zárják össze szirmaikat a virágok. Picinyke tavacskánkban pihennek a békák, bátortalan kuruttyolásuk elvétve üti meg a fülemet… Szétázik minden, a mezőkön átvágó patakok kilépnek medrükből, temérdek a gond, a galiba.
Szavam sem lehet, sietve lekopogom, tudtommal Nadap eddig olcsón megúszta. Egymást érik a lezúduló zivatarok, az árkok birkóznak feladatukkal, a turistautakon vidám vadmalacok dagonyáznak… Elhúzódhat az utcánk zajos masinákat mozgósító aszfaltozása is, a katasztrófák azonban elkerülték a falut… Nagy dolog ez… A szomszédos Pázmándon múlt vasárnap az árral küzdöttek, Gyúrón autókat sodort magával a kíméletlen iszapfolyam. Máshol dőltek az öreg platánok, tarolt a jégverés.
Köszönet jár a segítőknek. Önkénteseknek, hivatásosoknak, lapátosoknak, gépkezelőknek… Lelkesen dolgoznék velük, ásnék, kotornék, de az ilyesmihez fontos kellék a gumicsizma. Tacskóra passzoló után hiába kutattunk anyával, így legfeljebb lélekben támogathatom a tüsténkedőket... Kezdésnek máris törtem kicsit a fejem.
Kikalkuláltam, hogy ha hihetünk a hiedelmeknek, a Medárd számlájára írható viharok, zuhék még egy hónapig okozhatnak meglepetéseket. Morogni, haragudni, bűnbakot keresni fölösleges. Hasznosabb felkészülni, aztán mehetünk sétálni.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
