Kerekek dübörögtek, fényszórók villogtak, kürtök rivalltak, a „Dolce Vita” önfeledt rajongói vidám hangulatban érkeztek Etyekwood kapujába. A ragyogóra suvikszolt csodás kisautók tündöklő festésén táncoltak a napsugarak, a parádétól elérzékenyült felhők visszatartották könnyeiket. A tortázás vagy a „frutti di mare” kóstolgatása nem szerepelt a július 4-re meghirdetett programban, ennek ellenére elvegyültem a Fiat 500 hatvanharmadik születésnapját ünneplők népes csapatában.
Izgatottan engedtem a Korda Filmpark felfedezésére komolyan készülő Toffee és Theo meghívásának. Apró tacskópajtásaim Liugi, a létezése éppen ötvenedik esztendejét taposó, benzinnel öblögető, berregő, pöfékelő olasz törpe vendégeként biztosra mehettek. Kideríthették például, hogy a kék páncéljában pompázó, fehér oldalfalú gumijain guruló sármos „Cinquino” hátsó ülésén kettejük mellett bőven jut hely nekem is... Osztottak, szoroztak, elszántan unszoltak, menjek velük mulatni.
Kicsit kérettem magam, de boldogan beszálltam... Gyorsításkor, fékezéskor kapaszkodtam, a sodrós kanyarokban feszesen kitámasztottam. Az ablak felől süvítő huzatban lobogó fülekkel hallgattam a csillogó krómjaival dicsekvő régi vágású talián zakatoló történeteit az „édes élet” szépségéről, az emlékezetes pillanatokról... Az ébredésről a gyári szerelőszalagon, a Lingotto üzemépületének tetején lekocogott első bátortalan próbakörről, Torinóról, Rómáról, Nápolyról, a tengerpartról, a hófödte hegyekről… A hősi idők ködbe vesző eseményeiről.
Megbarátkoztam azzal is, hogy a korához mérten fürge ötszázas „bassotto” néven emlegette a hozzám hasonlókat... Tréfálkozva szapulta a száguldást nehezítő gidres-gödrös aszfaltot, élesen visító dudájával üdvözölte a szembejövőket. Zsúfoltsághoz szokott városlakóhoz méltó ügyességgel cselezett a szűk átjáróknál, ugratott át a fekvőrendőrök felett, a sziklafalak árnyékában tekergő szerpentineken edződött atléták rutinjával futott neki a meredélyeknek.
Nyomában fiatalabb unokatestvérei falták a kilométereket, és bármerre zötykölődtünk, óriási feltűnést keltettünk… Keveredhetett valami a levegőben kavargó virágporral, mert a múlt szombaton búnak, bánatnak híre-hamva sem volt, mintha sokadalmunk láttán békesség költözött volna a szívekbe. A világ szokatlan arcát mutatta, az általában türelmetlenül vágtázók udvariasan utat nyitottak, a gyerekek, felnőttek mosolyogva integettek kígyózva elhaladó társaságunknak.
Portája égnek emelt sorompójával tisztelgett kompániánknak a szőlőskertek fölé magasodó stúdió… Behajthattunk, odabent várt a New York-i utca tépett díszlete, ám a mozivászonról ismert sztárok után hiába szimatoltam… Ron Perlman, azaz Pokolfajzat megformálója talán a kémények, megvakult neonreklámok mögül leste a seregnyi járgányt. A Marson ragadt űrhajóst játszó Matt Damon újabb mentőexpedíciót stoppolt egy távoli bolygón, míg Tom Hanks, feltehetőleg az Inferno óráiban átélt kalandokat felidézve, inkább hagyta garázsban pihenni álmai ajándék Polski Fiatját.
Bizonyítékokat oktalanság rajtam követelni, a szaglászást ugyanis meggátolta, hogy a tervezett barangolásáról le kellett mondanunk. Mi kutyák statisztálni sem dughattuk ki a mancsunkat a kocsiból, célunkat mégis elértük. Repült a drón, zúgtak a kamerák, kattogtak a fotómasinák. Megünnepeltük a „Dolce Vita” ikonjaként elkönyvelt Fiat 500 hatvanharmadik születésnapját, aztán robogtunk ebédelni… Remélem, cselekedeteimmel kiérdemlem a szeretetet, így később engem is rengetegen köszöntenek majd, Luigi pedig elhozza a bulijaimra Toffee-t és Theo-t.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
