Vidáman szaladgál apró tavacskánk partján, hempereg a lehullott levelek szőnyegén. A legkisebb neszre öreg fenyőnk csúcsán terem, csócsálja, földre hajigálja a tobozokat, hintázik a vékony ágakon. Könnyed szökelléssel röppen át a szomszéd ház tetejére, pózol a macskalépcsőn, kíváncsian kukucskál a kúpcserepek takarásából. Hét eleje óta sűrűn beköszön, ám hiába próbálkozom, a pirinyó mókus kerüli a közvetlenkedést.
Összeszagolásról, dörgölőzésről, játékról korai beszélni, barátságos vakkantásaimra nem is hederít. Üdvözlő zajongásom éppúgy elszáll bojtos fülei mellett, akár Cinimini panaszos vernyákolása. Magányosan sétáló ősei vadas álcáját viselő cicámmal stírölhetjük, a pöttöm atléta ragaszkodik műsora lendületes koreográfiájához. Bámész tekintetünk láttán kuncog, tízpontos ugrásokkal demonstrálja ügyességét, tartja a biztonságos távolságot.
Ő fönt a magasban, mi a teraszon, esetleg az ablakpárkányon... Légvonalban csupán néhány méter hibádzik, valójában leküzdhetetlen a messzeség. Nyújtózkodhatok, ahogy akarok, sírhatok, követelőzhetek, könyöröghetek, fészkelődhetek, esélyem sincs elérni, autogramot kérni. Ígérhetek tengernyi szépet és jót, állhatok lesben pirkadattól alkonyatig, utunkat kizárólag a szerencsés véletlen keresztezheti.
Óvatosságát megértem, hiszen nem vagyunk haverok… A világ veszedelmes, érdemes résen lenni. Kőhajításnyira az erdő, a mező, a hegyes karmú héják, a narancsos mellényű nyusztok bármikor felbukkanhatnak. Szemvillanás alatt lecsaphatnak, elragadhatják az elemózsiát gyűjtögető akrobatát… Elismerem, elég egyetlen rövid kihagyás és beüt a baj, mégis bánt, hogy vendégünk kinézi belőlem a rosszat, a rokonságunkra utaló vonások felett viszont elsiklik.
Fára mászás, trapézgyakorlatok, repülés dolgában kétségtelenül a nyomába se érhetek, megjelenésünkben ennek ellenére akadnak elgondolkodtató hasonlóságok. Ilyen például bundánk feltűnő barnásvörös árnyalata, hozzá a hátunkon végigfutó versenycsík… Tisztára, mintha egy alomból származnánk... Aztán meg, ki vitatná, hogy termetünkkel mindketten sikerrel felvételizhetnénk a mesebeli törpék csapatába.
A mancsnyi különbségek miatt oktalanság fanyalogni. Kölyökként aligha lehettem nagyobb védencemnél, és ha figyelembe vesszük balanszként, kormánylapként, ejtőernyőként szolgáló zászlós farkát is, simán megvan a tökéletes dakszlihossz… A további kifogásoknak pedig a rend kedvéért most rögtön elébe sietek… Megerősítem a gyanút, súlycsoportunk tényleg eltérő. Mérlegeléskor hatszor nehezebbként jegyzőkönyveznének, ezen azonban koplalós fogyókúrával sem változtathatok.
A koszton múlt az egész a kezdet kezdetén… Nekem nyers, párolt finomságok jutottak, neki örökzöldek magvait, makkot, bogyókat, gombákat, rovarokat, tojásokat, mogyorót szervíroztak a szülei... Hamar rászokott az ínyencségekre, a dióért máig bolondul, folyvást dézsmálja apa felhalmozott készleteit. Markában a szürke posztózsákból elcsent csemegével kirohan a tornácról, elbújik a ritkuló lombkorona fedezékében… Hmmm. Felőlem bespájzolhat, a hideg tél érkezéséig nálunk nyugodtan feltöltheti titkos éléskamráját.
Lefogadom, ma már degeszre tömte a bendőjét, békésen hortyog az est sötétjébe burkolódzó odúja mélyén… Míg szunyál, boldogan megmutatnám pajkos figuráját, csak hát kertünk új lakója nem vesztegeti az időt fotózkodásra. Eliszkol, mielőtt lencsevégre kaphatnánk, így színes képek híján be kell érnetek tacskókaparásommal… Szerény produkció, de históriám kibetűzése után talán megelevenedik lehunyt pilláitok mögött a cuki mókus alakja.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
