Gyakoroltam rengeteget, kisujjamban a tudomány. Jöhet bárhol, bármikor, szívesen szembenézek álmosító trükkjeivel, ellenállhatatlan kacérkodásával. Engedek lefegyverző csábításának, mélyen bevackolok puha takaróm alá, kinyújtózom a kellemes melegben, gyönyörködöm a lehunyt pilláim vásznán pergő varázslatos képekben. Bizony, csodás hétszámra átadni magam az édes semmittevésnek, ám mesélni… Mesélni roppant nehéz róla.
Lassan cammogtak a napok, elment a kedd, a szerda, a csütörtök. Egyre gyakrabban riadtam fel, hánykolódtam, lázas igyekezettel törtem a kobakom, kétségbeesetten találgattam, hogyan kezdhetném el... Ugyan miféle fondorlattal lobbanthatnám lángra az érdeklődés szikráját az első mondatokkal… Merről kanyarodhatnék rá az advent előtti csendes, eseménytelen időszak, az őrületes készülődés kavarodását megelőző békesség érzékletes leírására.
Óriási fába vágtam a fejszém, és hirtelen megrémültem a kihívástól... Nálam avatottabb historikusok is vallottak már kudarcot a lehetetlennel, az öntelt próbálkozással, hogy misztikus legendát szőjenek a semmi köré. Lebilincselő szövegvezetéssel tárják a gyanútlan olvasó elé a vontatottan vánszorgó percek monoton egyhangúságát, a falióra ingájának lengését kísérő unott ketyegés közönyösségét, az ablaküvegen túli világban gomolygó sűrű köd süket szürkeségét.
Eljátszottam a gondolattal, hogy kivételesen hallgatok, bemutatkozásom óta először pihentetem a tollamat. Behúzom fülem, farkam, tacsisan sunnyogok, aztán utánam az özönvíz… Meglesem, mi változik, ha krónikámban üresen felejtem a lapot. Lesz-e égszakadás, földindulás, elborítanak-e a reklamáló kérdések, vagy eztán mehetek sétálni apával az erdőbe, ellinkelhetem a fáradságos munkát, a boldog anekdotázást, mulasztásomat úgysem teszi szóvá senki.
Könyörtelenül közeledett, fokozatosan látótávolságba került a vasárnap. Elszontyolodva meredtem a kinti komor félhomályba, borzongtam a csavargás ötletétől, a pocakomat csiklandozó hideg, a praclijaimat áztató locspocs utálatos tolakodásának ígéretétől. Menedéket keresve a kályhához simultam, élveztem átforrósodott oldala barátságos érintését. Csüggedten szenderegtem, szomorúan latolgattam, mennyit alhatok soron következő irományom publikálásáig.
Újra meg újra talpra szökkentem, feldúltan szaladgáltam, bunyót provokálva rajcsúroztam, pattogtam akár a pöttyös labda. Tehetetlenségemben folyvást kunyeráltam, két lábra emelkedve kéregettem. Kitúrtam a kuckómban réges-régen elrejtett kincseket, tavasszal bespájzolt rágcsákon csámcsogtam. Türelmetlenül vakaróztam, hasamat a plafonnak mutatva hemperegtem, kölyköket megszégyenítő kitartással rosszalkodtam. Gyerekesen viselkedtem, míg végül beláttam, nem hagyhatom cserben kedvelőimet.
Csalódást okoznék, és különben is, a suta bujkálásnál egy gyengécske elbeszélés hálásabb produkció… A virtuális könyvemet rendszeresen felütők alighanem elnézik csapongó fecsegésemet, megbocsátják kevéssé cselekményes sztorimat. Elfogadják művemet, amellyel igenis jót akartam… Adni valami szerethetőt, dakszlis kárpótlást, mert noha a legízletesebbek a párolt csemegék, néhány almaszelet alkalmasint mégis többet ér, mintha korgó bendővel kellene ágyba bújni.
Biztosan megesik majd, hogy elmaradok a meséléssel, de ez a mai nem ilyen este. Temérdek izgalom vár, talán sokáig most lustálkodhattam ennyit utoljára… Advent heteibe léptünk, nyakunkon az ünnep. Mikulás rögvest érkezik, nyomában a karácsonynak, a feldíszített fenyőnek örülhetünk, bulizhatunk szilveszterkor, picit később nekiveselkedhetünk a farsangi jelmezek tervezgetésének. Mozgalmas a program, igazán járt hozzá a nehezen lefesthető édes semmittevés.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
