Kerti sétáimon meglátogatom, szemmel tartom a haragosan száguldó szélben, a melegen simogató napsütésben. Izgatottan szimatolva járom körbe reggel, délben, este, tűnődve gyönyörködöm csodájában, a terméskőből rakott támfalacska tetején ücsörögve ízlelgetem édes illatát. Örülök az elsők közt szirmot bontó pompás jácintnak, vigyázom biztonságát, és fájó szívvel bánkódom mulandóságán.
Hagymácskáját a betoppanó tavasznak örvendező madarak márciusi ricsajozása verte fel pihentető téli álmából. Bosszúsan zsörtölődött, magára húzta a porhanyós föld puha takaróját, majd az elkerülhetetlenbe beletörődve, ásítva kinyújtózott. Kelletlenül szedelőzködött, erőt gyűjtött, apró hajtásával óvatosan megemelte a talajt beborító mulcs darabkáit. Keskeny rést nyitott a felszínen, aztán kíváncsian kikacsintott a világra.
Nehezen barátkozott az éles fényekkel, a ködös múltból ismerős szomszédok alakja lassan bontakozott ki a fokozatosan foszladozó vakító fehérség hátteréből. A szürkésbarna sziklákon kúszó méregzöld borostyán, a buzgón terjeszkedő varjúháj, az önbizalomtól duzzadó kövirózsa csendesen köszöntötte a szégyenlősen tapogatózó helyfoglalót. Felváltva unszolták, kapaszkodjon csak magasabbra, nézzen szét mielőbb.
Nosza, sietve nekilódult, virradatról virradatra körömnyivel feljebb törekedett. Találkozásainkon eztán már arról áradozott, mily lenyűgöző a kilátás arasznyival a rögök felett, mennyire káprázatos a messzeség… Emitt szirti ternye integet a hasadékokból, odébb violakék ibolyák szövik szőnyegüket. A bokrok alatt zabfű meresztgeti szálait, a kavicsos ösvény túloldalán árnyékliliomok valóságos erdeje ébredezik, a hatalmas boróka tövében sütkérező cica dorombol.
A lelkesültségtől húsvétra szárba szökött, örömében felpattintotta érett rügyeit... Varázslatos rózsaszín csokrával immár folyvást hívogathatja a vándorokat, a döngicsélő méhecskéket, a korán szárnyaló pillangókat. Vidáman üdvözöl engem is, mesél a fészkéből kimerészkedve hajnalonként harmatot nyalogató fürge gyíkról, a vackából az alkonyat óráiban barangolni induló sünmama mókás szuszogásáról.
Az ég felé tekintve ugyancsak talál bámulni valót. Egyszer a lombosodó orgonát figyeli, máskor az öreg szilvafa kérgén masírozó szorgalmas hangyák serege köti le az érdeklődését. Követi a sebesen cikázó tollas népek röptét, a fenségesen úszó, gomolyogva fodrozódó peremű fellegeket, a napocska utazásait. Lustálkodásra nem pazarolja az idejét, éjszakánként a fogyó hold nyomában forgolódva a csillagokat számlálja.
Gyökerét jó mélyen beásta, a cserépbe költözésről hallani sem akar. Remekül szórakozik társaival a szabadban, nincs az a kecsegtető ígéret, gyengéd kényeztetés, amiért változtatna. Törékenysége ellenére bátran dacol a megpróbáltatásokkal, fürdőt vesz a heves záporokban, szárítkozik a lengedező fuvallatokban. A bentlakást, az ablakpárkány nyugalmát meghagyja az érzékeny orchideáknak, a hideggel hadilábon álló szobanövényeknek.
Elégedett sorsával, noha tudja, az önfeledt boldogságnak rövidesen vége. Míg a többiek átmulathatják a nyarat, élvezhetik a kánikulát, a frissítő esőket, a tücskök éjjeli koncertjeit, a hozzá hasonlóknak menniük kell... A nárciszokkal, tulipánokkal együtt a jácint hamarosan búcsúzik. Virága lehullik, levelei megsárgulnak, kicsiny hagymája aludni tér. Meglapul ágyásában, ahonnan jövőre újra felküldi sarját, hogy a fagyos évszak komorsága után szépségével megint felvidítsa a szíveket.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
