Kicsinyke pont a beláthatatlanul hatalmas ürességben, csillaga körül az idők kezdete óta egykedvűen keringő vándor a Tejút peremén. A végtelen semmiben száguldó, kékes gyémántként szikrázó sárgolyóbis szakadozott felhőtakaróval, magasba nyúló hósipkás hegyekkel, erdőkkel, mezőkkel, a mennyboltnak tükröt tartó óceánokkal, tavakkal. Fajok millióinak menedéke, hazája növények, állatok, emberek milliárdjainak. Ez a mi világunk, életem varázslatos színpada, otthonom, a Föld.
Nemzetközi napját a héten ünnepeltük. Tengernyi jót kívántunk neki, az arra hivatottak egészsége megőrzésének fontosságát emlegették, védelmére szövetkeztek, fogadkoztak, és közben mindenki tette, amit máskor szokott. A felszínét szabdaló utakon autók robogtak, a kontinenseit behálózó vaspályákon vonatok zakatoltak, vizeinek hullámait hajók hasították, a légben repülők szálltak. Emitt gyárak füstöltek, amott szemétkupacok emelkedtek, húsába munkagépek haraptak.
Visszaéltem bizalmával én is. A vakondok nyomát kutatva izgatottan túrtam a porhanyós rögökből rakott sáncokat, mancsaimmal gödrök sorát kotortam apa elgereblyézett ágyásaiba… Tikkadtan megpihentem, fejemet praclimon nyugtatva heverésztem a kertbe vezető lépcső tetején. Gyönyörködtem a pompázó virágokban, tekintetemmel kísértem a döngicsélő méhecskéket, kábultan bóbiskolva hallgattam az ágak közt csicsergő madarak énekét.
Élveztem az égen úszó fellegek mögül kikacsintó napocska simogató sugarainak melegét, a bundámat kócoló fuvallatok finom érintését… Duzzogva nyargaltam fedezékbe a hirtelen érkező, sebesen átvonuló zápor elől, a házfal tövéből a messzeségbe révedve gyermeki kalandokról ábrándoztam… Kirándulásokat tervezgettem, gondolatban a tóparton sétáltam, a rengetegben rókakoma csapásán szimatoltam, a rét kövér füvében dakszlikkal kergetőztem.
Csendesen kérleltem a tavaszt, villantsa ránk végre szépséges mosolyát, adjon helyet a barátságos kikeletnek, küldje aludni a tél hadainak még itt portyázó komor utóvédjeit. Csalja ki rejtekükből a fagy ármánykodására gyanakvókat, ébressze fel az álomszuszék rügyeket, öltöztesse zöldbe a tájat. Ágyazzon meg a nyárnak, szólítsa esti fellépésre a tücskök vidám zenekarát, nyisson kaput a távoli ősz búcsúzásakor záruló féktelen mulatságnak.
Sóhajtozva vágyakoztam a kánikulára, az édes semmittevés örömére. Elhessegettem a baljós árnyakat, elengedtem fülem mellett a figyelmeztetéseket, természetesnek vettem, hogy jussom a boldogság, akár a tányérkámba porciózott ebéd. Hagytam folyni medrükben az eseményeket, készültem felmenteni magam a fárasztó tennivalók nyűgös terhe alól, hisz csupán picike négylábú vagyok, sokat aligha tehetek környezetemért...
A fenyőnkről lepottyanó toboz közvetlenül az orrom előtt landolt, pattant egyet a térköveken, majd tovább gurult. Zizegő táncával azt üzente, rázzam le hamar a lustálkodást, szökkenjek talpra íziben… Segítségem igenis elkél. Halomba gyűjthetem a pajkos mókusok odafentről ledobált csemegéit, betemethetem a bokrok alatt futó árkokat, kusza tacskókaparásommal íródó meséimmel cselekvésre biztathatom a nálam erősebbeket.
A világ olyan amilyen, bármerre nézek, számolatlanul kínálja a sürgősen megoldandó feladatokat. Saját ízlésemre formálásával, kényelmemhez igazításával feleslegesen bajlódnék, ám különleges bolygónk páratlan csodáiért szívesen dolgozom… Az én Földem a tiétek is. Értékes kincs, mindannyiunk közös öröksége, megóvásával az utánunk következőknek tartozunk. Vigyázzunk hát rá együtt.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
