Szavak nélkül értjük egymást, elég a pillantás, a mozdulat. Ölében hajtom álomra a fejem, ébredéskor hozzá sietek, ha tehetném, árnyékként követném pirkadattól alkonyatig. Távollétében csüggedten számolom a cammogó perceket, fülelek a kinti zajokra, autója berregésére, kapunk nyikordulására. Árgus szemekkel vigyázom az ajtót, lesem a kilincset, érkezésekor boldogan ugrom a karjaiba. Ragaszkodásomat szüntelenül éreztetem, így kimutattam ma, az apák napján is.
Meglepetést aligha okozhattam, nála jobban igazán senki sem ismerheti szertelen természetem... Négy esztendő szélsebesen repült el felettünk, hatalmas léptekkel rohantak a hetek, a hónapok, mégis jutott ideje kifürkészni szeszélyeimet, színészkedésem fortélyait. Megszokta dakszlis konokságomat, könnyen oldódó sértődékenységemet, kislányos érzékenységemet, dacos féltékenységemet… Szívemet régen elnyerte, lelkem tükréből kiolvashatja, mennyire szeretem.
Kezdettől gyengéden bánt velem, már az első közös esténken összemelegedtünk... A merengés óráiban gyakran felidézem, ahogy a tavaszi fuvallat borzongató hűvöse elől óvatosan kabátja puha bélésébe menekített, és védelmező ölelésében a csillagos ég sötétjének végtelenségét csodálva élvezhettem keze finom simogatását… Mancsaimat nyújtóztatva szunyókáltam, orromat bolyhos pulcsijába fúrva latolgattam a ködös jövőt, örvendeztem sorsom szerencsés alakulásának.
Cirógatott, dédelgetett, kényeztető törődésével, szakadatlan figyelmével megóvott minden bajtól. Éber tekintetétől kísérve kutattam fel házunk titkait, szimatoltam körbe a konyhát, a szobákat, a lépcső alatti lomos kamrát... Berendezte otthonomat, felépítette kicsiny kuckómat, biztonságom érdekében leszerelte a kanapék lábait. Az ágyra rámpát szerkesztett, a kemény padlót ruganyos matracokkal borította, a veszélyes szegleteket, vezetékeket elvarázsolta.
Bátorítására vágtam bele a messzeség meghódításába, szorosan bakancsa mögé bújva merészkedtem ki a kertbe. Kíváncsian barangoltam a kavicsos utacskákon, kukkantottam be a bokrok sűrűjébe, tapicskoltam tavacskánk sekély vizében. Térdén ücsörögve gyönyörködtem a hajladozó virágok, a fürgén cikázó méhecskék, a magasban sikló madarak látványában, a szomszédos hegyoldal szelíd lankáin hívogatóan integető, izgalmas kalandokkal kecsegtető fák rejtelmes rengetegében.
Tanítása nyomán elsajátítottam a sétálás tudományát, a nyakörv, a póráz használatát, elmerülhettem a nagyváros füstös forgatagában, a tóparti korzó fürdőruhás nyüzsgésében, megpihenhettem az erdő katedrálisának neszekkel teli csendjében. Fáradozásainak hála megkedveltem az utazást, a strandolást, a kirándulást, a hosszú csavargásokat, illedelmesen viselkedem a hivatalokban, az éttermekben, harsány vakkantásaimmal ritkán zavarom a társaságot.
Cserben sosem hagyom, osztozom örömében, bánatában. Múzsájaként segítek átvergődni megoldhatatlannak tűnő feladatai tengerén, vidámságommal szétkergetem aggodalmait, unalmas hétköznapjai szürkeségét. Az ünnepeken felköszöntöm, bolondos rajcsúrozásommal játékra csábítom, cuppanós puszijaimmal megnevettetem. Vígasztalom a fájdalmas évfordulókon, gyertyagyújtáskor virrasztok az övéiért… Az enyéimért.
Buzgalmam óriási, hisz fiatal tacskópajtásom, Bo beköltözésével immár ketten kutyálkodhatunk körötte. Bebizonyíthatjuk, hogy mi, az aprónépek megtesszük a magunkét, az odaadásból, a feltétlen hűségből, a rendíthetetlen kitartásból jottányit sem engedünk, szükség esetén kivillantjuk fogunk fehérjét… Történjék bármi, apa és én elválaszthatatlanok vagyunk. A neki címzett nap elmúlt, ám szavak nélkül is tudjuk, együtt leszünk, míg világ a világ.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
