Folyton elszólta magát, ahogy általában, úgy utolsó találkozásunkkor megint Plankának hívott. A nyelvbotláson hamar túllépett, újra és újra a nevembe illesztette a fölösleges mássalhangzót. Kérges tenyerével elfogódottan simogatta a kobakomat, álmélkodott termetem karcsúságán, sajnos, az már véletlenül sem derülhet ki, milyen lett volna az ölében ücsörögni. Bárcsak viccelne, évődne még, ám ezen a földön nem tréfálhat többé, Pista papa örökre elment, végleg elbúcsúzott.
Hegyoldalban álló házikójában kihunyt a fény, a búskomoran elmélkedő néma falak öleléséből elillant a békés otthon bensőséges melege. Süketen szomorkodik a csend, az ajtó rakoncátlan zsanérja se nyikordul, vakon merednek a távolba a sokat látott ablakszemek. A szék támláján csüggedten pihen a dolgos munkáskabát, a padlón katonásan igazodnak a szőnyeg varrásához a kényelmes papucsok, a küszöbön kuporogva most is várja gazdáját Joey, az aprócska törpe schnauzer.
Meglapul a lábtörlőn, sajgó lelkében sosem alszik ki, a legkisebb jelre lángra lobban a remény pislákoló szikrája. Izgatottan kapja fel a fejét a leparkoló autók berregésére, a vaskapu zörgésére, a törődő rokonok, ismerősök érkezésének neszeire. Az északi szél haragjától tartva behúzódik picurka kuckójába, szívében olthatatlan fájdalommal ugatja a bánatosan fogyatkozó holdat. Elszunnyadva szépséges álmokba merül, szárnyaikon utazva felidézi az elmúlt esztendők boldogságát.
Az ősz hajú bácsi pirospozsgás arcát, szelíd szavait, az összecsiszolódás játékos pillanatait. A bizalmatlanság lassú oldódását, a bolondos kergetőzést, a temérdek idegen illatot. Köztük a kutya tálkáját ugyancsak púposra pakoló, a szertelen csínytevésekre dörmögve legyintő jóindulatú szállásadóét. A finom fülvakargatásban jártas társét, akit árnyékként követett hajnalhasadástól lefekvésig, harsány csaholással figyelmeztetett a furcsa zajokra, a vendégek betoppanására.
Szüntelenül jöttek hozzá, hisz rengetegen kedvelték. A szomszédok némelyike titkon tiszteletbeli apukájává fogadta, néhányan a bölcs nagypapa alakját vélték felfedezni benne, másnak ő volt az egyetlen, az igazi önzetlen barát. Sörösök, borosok, a legfontosabb történéseket megvitatni vágyók gyakran látogatták, beszélgették át vele a boltíves pince szűk előterében üldögélve a tikkasztó hőségben fürdő nyári délutánokat, a gyorsan sötétbe öltözködő hideg téli estéket.
Elkísérték a doktorokhoz vizitelni, a városi áruházba bevásárolni, aztán tátott szájjal bámulták, amint fiatalos könnyedséggel a kocsihoz cipelte nehéz pakkjait. Nélküle elképzelni sem lehetett a keskeny utcácska lakóinak közös mulatságait, bográcsozásait. Hatalmas tapasztalatára tekintettel bátran zsűrizhette a tányérjába halmozott pörköltféléket, ízlelgethette a különféle ínycsiklandó sülteket, kóstolgathatta a környék konyháiban készített sós, vagy éppen édes nyalánkságokat.
Mindenki számíthatott a vidáman fütyörészve, dalolva kertészkedő, páratlan szorgalmú öregúrra. Kérhették tanácsát az ágak tavaszi metszéséhez, segítségét a permetezéséhez, felhasználhatták réges-régi receptjeit a befőzéshez. Csodálták példásan ápolt birodalmát, a növények teraszos paradicsomát, ahol a mosolygós alma, a vigyorgó szilva, a csilingelő szőlő terem, és óriási vérvörös fürtökkel hálálja meg a szakadatlan pátyolgatást a csemetényi fácskává cseperedő ribizli.
Takaros portáján a zabolátlanul burjánzó gyomoknak, a talajt elborítva sárgálló leveleknek ezúttal sincs helyük, a kipróbált ásó, a vásott fogú gereblye, a kócos lombseprű novemberben ismét becsülettel szolgált... Pista papa elköszönt, többé nem tér vissza erre a világra, de szokásához ragaszkodva rendet hagyott maga után. Gondoskodott az övéiről, így Joeyről, a koromfekete schnauzerről, akivel akkor is szeretettel emlékszünk majd rá, ha engem Plankának szólított.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
