Utolsó jóslatukra tapintatosan fátylat terített a jótékony feledés, esztendő múltán megint rajtuk a világ szeme. Kíváncsi tekintetek lesik ébredésük hírét, hisz miközben kutyát sem érdekel, hol van már a tavalyi hó, az idei sorsa sokakat foglalkoztat. A kalendáriumot böngészve latolgatják, meddig marad a borzongató hideg, izgatottan várják a szerdát, amikor végre előbújnak barlangjukból az ásítozó medvék, és megmondják, hányat alszunk, mire bekopogtat a szépséges tavasz.
A gyertyaszentelő napjára készülve elmélyülten magyaráztam Bónak, mit tanítanak a réges-régi bölcseletek, a kis falunkat körülölelő sűrű erdőben kanyargó keskeny ösvényeken caplatva feltártam fiatal társamnak a macik családjának bonyolult természetrajzát. A cáfolhatatlan tények tengeréből kezdésnek rögtön a legfontosabbat, jelesül azt osztottam meg a fürge dakszlifiúval, hogy hiába keres, kutat, szimatol oly lelkesen, kedvenc csapásainkon aligha bukkanhat a lenyűgöző óriások nyomára.
Nem, nem, ezt a gödröt itt nem egy fajtájuk béli kóborló mancsa hagyta, és a szomszédosért is más a felelős... Szakadatlanul hűtöttem a kedélyeket, paták, tappancsok ragacsos sárban megőrzött körvonalait mustrálgatva vettem számba a zord bozótos lakóit. Szarvasokról, őzikékről, malacokról, rókákról, nyuszikról meséltem, anekdotáztam azokról a távoli varázslatos hegyvidékekről, pompás állatkertekről, ahol hamarosan feleszmélnek hosszú téli álmukból a félelmetes mézimádók.
Próbáltam lefesteni, amint méltóságteljesen kikászálódnak sötét odújukból, a szokatlan verőfényben vaksin hunyorogva nyújtóztatják elmacskásodott tagjaikat, az arra alkalmas strapabíró fatörzsekhez dörzsölve kéjes gyönyörrel vakargatják viszkető hátukat. Megelevenedett előttem lesoványodott alakjuk, komótos battyogásuk, szinte láttam a szigorú mamájuk mellett loholó helyes bocsokat, néhány rémisztő pillanatra úgy tűnt, egészen közelről hallom üres bendőjük követelőző korgását.
Sosem örültem még ennyire a felismerésnek, hogy csupán picurka pocakom türelmetlen morajlása sérti a fülemet, megkönnyebbült sóhajjal boncolgattam tovább a barátságtalan sziklás rengeteg különc urainak ősi históriáját. Sietve leszögeztem, lehetőség szerint kerülném a személyes találkát a vadat, halat, vele mindent mi jó falat villámgyorsan felfaló éhes szőrmókokkal, ugyanakkor bámulatos látnoki képességeik iránt érzett feltétlen csodálatomat sem rejtettem véka alá.
Mert bizony időjós legyen a talpán, aki megfejti misztikus tudományuk titkait, majd a vekker erőszakos hajnali csörgésétől kábultan szédelegve nekiveselkedik, és a puha paplanok, párnák kényelmét feladva utánuk csinálja bűvös szertartásukat… A drága műszerek garmadája, hozzájuk a gőzölgő reggeli kávé józanító keserűsége nélkül, pusztán saját halovány árnyékát méricskélve senki ki nem okoskodhatja, milyen messze jár a derűs kikelet, mikor zárhatom fiókba meleg kabátkámat.
A népi megfigyelések alapján ez az, amihez mackó kell. A csendesen dörmögő hatalmasságok állítólag lefőzhetetlenek az ilyesmiben, lustán kiballagnak biztos fedezékükből, harapnak párat a csípős februári levegőből, tanácsot kérnek a gúnyosan károgó varjaktól, a zajosan csivitelő cinkéktől, aztán tüstént döntenek. Negyven napra visszatérnek vackukra, ha kéklő égbolt, olvadó jég fogadja őket, nyakukba veszik a határt, amennyiben csikorgó fagyot, tomboló förgeteget orrontanak.
Furcsa szokásaikon nehéz eligazodni, akár a folyvást változó prognózisokon. A meteorológusok a héten ígértek már szerdára komor fellegeket, nagy pelyhekben hulló havat, vígasztalanul zuhogó esőt, dühöngő szelet, vidám napsütést… Gondoljanak bármit, gyertyaszentelőkor a medvéké lesz a főszerep. Jóslataikat nem befolyásolhatom, de Bóval reménykedünk, hogy idén hagyják rendesen kiszellőzni a barlangot, esznek, isznak, mulatnak, velünk köszöntik a korán érkező tavaszt.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
