Kék madara fészket rakott a szívemben, jelenléte bearanyozza az életem. Tünékeny élménye, akár a levegő, amit belélegzünk, jár mindenkinek, lakjon keletre, nyugatra, északra, netán délre, jogos jussa valamennyiünknek. Nélküle szomorú szürkeség uralná a vidéket, fájó hiánya a finom falatoktól, az izgalmas kalandoktól egyaránt elvenné a kedvemet. Remélem, eztán örökre velem marad, szavamra másokhoz is ellátogat, világnapján a megelevenedő boldogság kibetűzi hálás dakszlikaparásomat.
Rövidke írásommal próbálom megköszönni a temérdek csodát, köztük anyát, apát, akiken keresztül az ünnepelt gyakorolja önzetlen jóságát. A szertelen Bót, a folyton pajkosan játszadozó csinos tacskót, megbízható társamat a rosszalkodásban, a csínyek végtelen sorában, a csavargásban, a kergetőzéssel színesített zajos mulatságokban. Barátságos otthonom biztonságát, a vadregényes kertet, benne házunkat, idebent megbúvó kuckómat, ahol békésen hortyoghatok puha takaróm alatt.
Többre merész álmaimban sem vágyom, a sebesen pergő kusza képeken az enyéimet, saját aprócska birodalmam múlt ködébe burkolódzó eseményeit látom. Visszatérnek az elfeledett napok, a kölyökkori bolondságok, néhány pillanatra megint picurka kutyussá válok. Lábaimmal öntudatlanul kapálok, halkan vakkantgatok, bundámat borzolva, fogaimat kivillantva hozzám hasonló törpékkel csatázok. A gyengéd simogatásra gyorsan felébredek, vidáman pattogva puszilgatom dédelgetőimet.
Keresnem nem kellett, itthon megtaláltam, kényelmes ágyacskámból először kikászálódva rögvest ráakadtam. Könnyen ment, hisz szeretnek, ölelnek, védelmeznek, büszkeségtől csillogó tekintettel a szűk családban körbevezettek. Mellettük örömmel kelek, megmacskásodott tagjaimat kéjesen nyújtóztatva hempergek, csemegékkel púposra pakolt díszes tányérkámhoz farkcsóválva sietek. Korgó bendőmet degeszre tömöm, körmeimet az udvart borító térköveken hegyesre köszörülöm.
Derűsen vágok neki a szinte elmaradhatatlan délelőtti sétának, a kizárólag szakadó esőben, tomboló viharban, fagyos zimankóban elbliccelhető szórakoztató barangolásnak. Egyszer erre, másszor arra megyek, kíséretemmel az oldalamon a kanyargós tóparti korzón tekergek, a plázson totyogó kacsák, ludak, hattyúk nyomában szimatolva cserkelek. A kapunktól kőhajításnyira kezdődő erdőt ugyancsak érdeklődve kutatom, a rengeteg titokzatos népét hajlékában legfeljebb véletlenül háborgatom.
A vitát kerülöm, a nóziját viccesen mozgató nyuszit, a ravaszdi rókát, a szüleikkel kocogó számtalan csíkos malackát, az őzeket, a szarvasokat illedelmesen üdvözlöm. Serényen csörtetek, a gidres-gödrös ösvényeket szegélyező bokrok alá lelkesen benézek, a napsütötte tisztások kövér füvében elnyúlva elégedetten megpihenek. Szomjamat hűs forrásvízzel oltom, a sziklás meredélyekről, a veszedelmes ormokról a távolt fürkészve a messzi tájak szépségéről, megfejthetetlen rejtelmeiről ábrándozom.
Csacska késésekkel feleslegesen senkit sem bosszantok, a megbeszélt időben rendszerint csukott ajtónknál toporgok. Kulcs híján csaholok, simán bejutok, a szobán át trappolva száguldok, az alacsony kanapé meggyötört párnáira egyetlen szökkenéssel felugrok. Fáradtan elterülök, a délutáni szieszta csendes óráit végigszundikálva a kéményben fütyülő szél dalában elmerülök. Hunyorogva lesem a padlón komótosan vándorló fényeket, lopva figyelem az este közeledésére emlékeztető jelenéseket.
Vibráló árnyak, áttetsző fantomok, reszkető lidércek, a leereszkedő sötétség fekete palástjának mély redőibe kapaszkodva érkező megmagyarázhatatlan tünemények, rólatok aztán tényleg sokat mesélhetek. Csupán fantáziámban léteztek, mégis ablaküvegen tükröződő lényetekkel teljes az élet. Veletek ünneplem a boldogság világnapját, kívánom kicsinek, nagynak, gyereknek, felnőttnek, hogy élvezze a percet, örüljön az övéinek, és becsülje meg a természetesnek tűnő édes semmiségeket.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
