Ezredévekkel ezelőtt bejáratánál talán éppen távoli őseim őrizték a tűz körül alvók álmát, hallgatták az éjszaka sötétjébe burkolódzó erdő sejtelmes suttogását. Védelmébe húzódva füleltek a ragadozók lépteire, az avar árulkodó zörgésére, csaholásukkal figyelmeztettek a közelgő veszedelemre. Mai dakszliként semmi dolgom nyílásánál, történetét mégis izgatottan fürkésztem a falucskánkban előadást tartó kutató vetítővásznánál, sétáimon immár ámulva merengek a Bárcaházi-barlangnál.
Nadaptól, a varázslatos Velencei-hegységben megbúvó otthonomtól gyalogszerrel cirka órácskányira ásítozó üregét nem a természet alkotta, a Pákozdvár sánca alá benyúló szűk járatát a bronzkorban emberkéz formálta. A tudósok szerint megeshet, hogy a hajdani népek lemenekültek mélyére, ám hűvös gyomra inkább szolgálhatott a zsákmány, a rengeteg kincseinek rejtegetésére. Így gondolják, mert aprócska fülkéiben megfért a hús, a gyümölcs, a gomba, a lepénysütéshez megőrölt gabona.
Vadat és halat, s mi jó falat az éhes vándor itt, sajnos, manapság aligha találhat, a kies környék néhai urainak bőségkosarából senki sem lakmározhat. Életük eseményeiről a félszáz méternyi folyosót borító agyagos porban szerény emlékek lapulnak, a kíváncsian nézelődők réges-régen cserepek repedezett mozaikjaira bukkantak. Az érdekesnek tűnő leleteket összeszedték, elvitték, a kiürített zugba a múltat kevéssé tisztelő kirándulókat, a velük érkező négylábúakat ugyancsak beengedték.
A dermesztő leheletű vájatba óvatosan szimatolva bekukucskáltam, a fokról-fokra sűrűsödő ijesztő homályba végül le nem másztam. Szépséges vidékünkön van hasonló szellem járta alagút temérdek, számomra bőven elég, ha a nevezetesebbekbe messziről jött idegenként beleshetek. Ott a picinyke Diétás, a híres Bence-hegyi, a mesebeli Manósapka, a Pandúrkőnél a Zsivány, mellettük még ki tudja hány, noha a turistatérképről jobbára lemaradtak, az ilyen eldugott látnivalókból igazán nincs hiány.
Csavargásaimon vezető nélkül is könnyen a nyomukra akadhatok, de a sok fárasztó kutyagolástól tikkadtan megpihenni biztosan szájuktól odébb fogok. A tekintélyes fák susogó lombkoronájának enyhet adó árnyékában heverészve históriájukon szívesen elrágódnék, féltett titkaikra sajátomként vigyáznék, míg vendégszerető termeik elfoglalására véletlenül se vállalkoznék. Tolakodásommal csak megzavarnám a tősgyökeres bérlőket, a családostul letelepedőket, a csendben szendergőket.
A gránitban, az andezitben, a löszben kanyargó vágatokat meghagyom a szállásra szorulók seregének, a nyár melege, a tél hidege, a nappali verőfény elől menedéket keresőknek. A falak, a kövek rücskös felszínére pompás képeket festő baktériumoknak, a pocsolyákban fürdőző algáknak, moszatoknak, a selymes szőnyegüket leterítő méregzöld moháknak, a pókoknak, a bogaraknak. A mennyezetről lecsüngve pirkadattól alkonyatig szundító denevéreknek, a szúnyogok hadait pusztító éji vitézeknek.
Teljes nyugalmuk úgysem lesz, hisz bár morcos mackó roppant ritkán kószál ezen a tájon, loncsos malac, agancsos szarvas, bájos őzike azért alkalmanként próbál felfrissülni odalent a hűs sziklákon. Szerencséjükre rókakoma szintén kívül topog, esküszik odújára, ahogy a nyuszi a domboldalba fúrt labirintusára, vagy a borzuraság a maga kastélyának rettentő kazamatáira. Elveszetten tévelyegni mindegyikben lehet, aki már berendezkedett miért is cserélne, a költözésre időt minek fecsérelne.
Kúszva feltárható hajlékért, fagyos kuckóért a szomszédba én sem megyek, az ásós mulatsághoz játszóteret az ágyon építek. Mancsaimmal a lepedőt kaparom, takaróimat a párnákra pakolom, a tátongó résekbe egész testemet beszuszakolom, befejezés gyanánt a halmot feltúrom. Pontosan tudom, barlangi tacskó nem létezik, vadászó fajtám a kotorékba ennek ellenére farkát csóválva lemerészkedik, személyemben prezentációkra jár, a föld alatti világ csodáinak bemutatására vár.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
