Felettébb korán kezdte, híres fajtámat apa már aprócska kisgyermekként megszerette, megbonthatatlan barátságunk magvait bensőjében pelenkásként elültette. Az ismerkedést könnyen vette, az első gyámoltalan simogatásoknak a babakocsiból szerét ejtette, a szimatoló nyirkos orrocska tolakodását boldog kacajjal üdvözölte. Lelkében különleges zugot kaptunk, a biztos szegletben generációk óta ellakhatunk, dakszlis emlékei egyikét pajtásommal, Bóval most diszkréten leporoltuk.
Janika, a hozzánk hasonló vörös kotorék dédi házának szomszédságában, a számozott ligeti utcák közül az ötödikben élt, a kutakodásunk során kiásott ósdi fekete-fehér papírkép róla és fiatal társáról mesélt. Nagyapó a legjobbkor kapta lencsevégre kettejüket, a megfakult majd félévszázados fotó felidézi az örömteli percet, a letűnt korok messzeségéből visszahozza életre szóló szövetségüket. Ott csillog a szemekben a hűség, a ragaszkodás, a gyűrött felvétel szereplőiről süt az erős összetartozás.
Aki nem látja, annak azt ajánlom, nézze meg újra alaposan, merüljön el a múlt gomolygó ködében, kísérjen végig rövid történetemen. Bárki velem jöhet, mellettem fülelhet, némi hittel mindenki meghallhatja a virgonc páros rohangálásának zaját, lábaik dobogását. A tavaszi kert csendjében talán felhangzik a kipirosodott arcú fiúcska kurjongatása, a sarkában farkát csóválva loholó kutyus pajkos csaholása, megelevenedhet távoli világuk, mintha velünk lennének, úgy tekinthetünk rájuk.
Kemény kobakjukat ők akkor a kedvünkért összedugták, magukat ránk bízták, ha sokáig fürkésszük titokzatos ábrázatukat, elcsíphetjük mondandójukat. Bátran hihetjük, hogy rajtunk múlik az egész, elég akarnunk, a száguldó időben rögvest utazhatunk. Megérkezhetünk, mire a fákon rügy fakad, a napocska melengető sugaraival dalra bírja a madarakat, előcsalogatja a szépséges virágokat. Megleshetjük a télikabátját ledobva a szabadban futkosó lurkót, a lépteit éberen vigyázó tacskót.
Elmerenghetünk a lopott pillanat varázsán, a példás engedelmességgel pózoló konok szobacirkáló komolyságán, oldalánál guggoló fogadott gazdija sejtelmes mosolyán. Bölcselkedve találgathatjuk, vajon mit csináltak, ugyan miféle kihagyhatatlan kalandot szakítottak félbe éppen, hová vezetett az útjuk innen. Lehetőségük akadt bőven, önfeledt mulatságuknak, szüntelen nyargalászásuknak csupán színes fantáziájuk szabhatott határt, a kerítés védelmében rendszeresen bebarangolhatták az udvart.
Emitt a roskatag sufni változott bevehetetlen erőddé, amott a bokrok sűrűje áthatolhatatlan erdővé. A bozótban egyszer félelmes indiánok lapultak, másszor éhes farkasok vonyítottak, a homokozót az aktuális históriában bemutathatták sivatagként, fellegvár építésének területeként. Járt erre Artúr király a kerekasztal lovagjaival, a Tenkes kapitánya pattogós ostorával, a pisztolypárbajokból a hét mesterlövészt véletlenül sem hagyhatták ki, nyomozott a rejtelmes rengetegben Kántor és Csupati.
A kéklő égen gondosan hajtogatott repcsi, frizbi, netán tollaslabda szállt, a földszintes vadász a repülő játékokra szélsebesen rávetette magát. Tűhegyes fogaival elragadta a zsákmányt, sietve elvitte, ami szerinte neki dukált, a méltányos cserére a felkínált ínycsiklandó falatokért általában vonakodva ráállt. Gyűjtötte a szuveníreket, a bundáját cirógató kölyök illatát őrző csekélységeket, kuckójába cipelte a széthagyott cipőket, az elejtett kesztyűket, jól tudjuk, a temérdek holmi miért kellett.
A kopottas kópián feltűnő bohókás bojtos sapka a tréfás eb szenvedélyétől függetlenül elveszett, az élére vasalt szárú pantalló valahol szintén elkeveredhetett, a cipzáras kardigán, a fűzős bocskor feltehetőleg kevéssel később a szekrény mélyére költözhetett. A szakadozott fénykép valóságából semmi sem maradt, a kisfiú felcseperedett, játszótársa a szivárványhídon régen átmehetett. Az álom szertefoszlott, ám Janikát apa nem feledi soha, szívében a dakszliknak örökké lesz otthona.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
