Őrhelyük portánkon régóta üresen áll, a hideg évszakban rendszerint visszatérő fehér óriásokra a bokrok övezte kicsiny tisztás hiába vár. A fagyos förgeteg gyermeki kezek gyúrta dundi katonái egyre késnek, tél tábornok elfeledte leplével beteríteni a vidéket, hadaival elfoglalta a hegyek szélfútta ormát, ott picsogva kitart, míg a nyár szerelmesei feladják, könyörögve meghívják. Immár nincs sok hátra, a héten ünnepelhet apraja-nagyja, sajnos, mégsem lesz az igazi a hóemberek világnapja.
Havat az időjósok pehelynyit sem ígérnek, szabadba vágyó fürge dakszlipajtásommal, Bóval búsulva intettünk búcsút valamennyi reményünknek. Lemondtunk a magasból hulló puha pihék kergetéséről, a folyvást vastagodó porhanyós dunyhában hempergés lehetőségéről, felőlünk pihenhet tovább az öreg szánkó, a szertelen csúszkálásnak a szeszélyes januári tavaszban ezúttal aligha jut szó. Bátran tétlenkedhet a lapát, a seprű, jó szolgálatot tehet az ernyő, a sétákhoz az orkándzseki kötelező.
Makacs sántikálásommal messzire nem mehetek, legfeljebb a kavicsos kerti utacskákon lépkedhetek, vagy a gumiszőnyeggel borított tóparti futópályán körözhetek, ha mancsaimat a szegélyeken kívül leteszem, pocakomat összekenem. Bokáig gázolok a tocsogós pocsolyákban, elmerülök a süppedős sárban, csinos bundámat eláztatja a harmat, a nyirkos avar, az utálatos locspocs felettébb zavar, a szokatlan meleg kíséretében érkező kiadós esők tomboló dobolása mellettem másokat is megkavar.
A madarak máris lelkesen dalolnak, fájdalmas tévedésben vannak, a hatalmas fenyőnkön fészkelő gerlék a napfényes kikelet közelségéről burukkolnak. A piciny cinkék vidáman zajonganak, etetőnknél az elegáns őszapók népes seregével zsinatolnak, a szomszédból kíváncsiskodó szajkókról pletykálnak. Csak a varjak látnak át a szitán, a fekete tollú szárnyasokat nehezen tréfálja meg a ködpárában fürdő határ, bölcselkedve kárognak, talán azon tanakodnak, megfizetjük majd az árát a korai boldogságnak.
Fenyegető jelzéseikre, borús figyelmeztetéseikre a tornácunk korlátján mostanság sütkérező legyek aprócska csápjaikat dörzsölgetve pimaszul legyintenek, a kiszámíthatatlan jövő miatt ők ugyan minek idegeskedjenek. Kihasználják a derűs perceket, lustán zümmögve repkednek, az első útjaikra induló szorgos hangyáknak köszöngetnek. Üdvözlik az elhamarkodottan munkába kezdő méheket, hagyják keresgélni a mezeieket, az erdeiket, az édes nektárra áhítozva ébredő fullánkos teremtményeket.
A gyűjtögető rovarokat a kövér fűben böjtösen terített asztal fogadja, az élelmesebbeket a házunk előtti árok oldalán százszorszépek ritkás csoportja csábítja. Hírükre az enyhe fuvallatokkal utazva a távoli zugokból rengetegen eljönnek, az illatok nyomán sietve lecsapnak, a kevéske virágporra igényt tartanak. Jól ennyivel nem lakhatnak, a hűvösben cikázók feleslegesen kockáztatnak, a kaptár mélyén szundikálva jobban járnának, egymáshoz bújva a kánikuláról, a susogó lombokról álmodhatnának.
A fák szerencsére óvatosak, pompás koronájuk kibontásával a csalogató körülmények ellenére sem kapkodnak, hallgatnak múltban gyökeredző tapasztalataikra, a tekervényes gyűrűikben felhalmozott tudásra. Viaszos rügyeik pattanva fakadnának, a kopasz ágakra üdén zöldellő köntöst varázsolnának, mégis meglapulnak, az égi kalendáriumra pislognak. Az éjszaka sötét fellegei mögül kacsintgató csillagok azt suttogják, érdemes türelmesnek lenni, a dermesztő szelek dühödt rohamára felkészülni.
Bárki bármit összehordhat, a zord tél idén akár el is kerülheti falucskánkat, ám játékos kellékei nálunk maradhatnak. A tekintélyes orrot formázó vaskos sárgarépát vékonyka karikákra felvágva örömest megeszem, kárba ne vesszen, a boszorkány leparkolt járgányát a sarokban őrizgetem, a kalapnak beillő piros fazekat, a kabátgombokat és a szemeket jelképező kosárkányi széndarabkát elrejtem. Rövidesen itt a hóemberek világnapja, csendes ünnepükön a kedvemért végre tényleg havazhatna.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
