Szürke páncélja a délelőtti napsütésben csillogott,
mókásan kacsázott miközben ráérősen baktatott,
közeledésünk neszeire gyorsan magába zárkózott,
onnan bentről a teknős ránk kíváncsian pislogott.
Hol találkoztunk, ez most maradjon a mi titkunk,
legyen elég annyi, pajtásommal, Bóval sétáltunk,
új barátunk különös nyomaira ekkor akadtunk,
fejére a hely leírásával bajt inkább nem hozunk.
Farkcsóválós szimatolásunk így is megrémítette,
ráadásnak bundánk vöröse a rókakomáét idézte,
szándékainkat illetően a színek játéka félrevezette,
ismerkedésünket a bizalmatlanság nehezítette.
Kuckójából előcsalogatni eleinte hiába próbáltuk,
fedezéke feladására rávenni csak alig-alig tudtuk,
pedig kerekded alakját alaposan körüludvaroltuk,
az apa kulacsában lötyögő hűs vízzel kínálgattuk.
A frissítő kortyokról javunkra könnyen lemondott,
aggodalmainkon felettébb vidáman mosolygott,
megsúgta, a tomboló kánikulával nincs gondja,
az otthonául szolgáló tavacskát hamar megtalálja.
Jól ismeri az utat, hisz már számtalanszor bejárta,
a keskeny csapást őseinek sokasága rég kitaposta,
példájukon okulva tojásait a puha földbe rakta,
az utódok eligazodását segítő jeleket hátrahagyta.
Vonulásukra persze még várnia kell egy keveset,
az ifjoncok népes serege a nyár végén ébredhet,
ősszel szép sorban mindnyájan hazatérhetnek,
a felszín alatti iszapágyban télre elvermelhetnek.
Az apróságoknak máris izgatottan drukkolunk,
noha a lassan bandukoló teknőstől elbúcsúztunk,
ha szerencsénk lesz, jövőre megint összefutunk,
az együtt töltött percekről nektek beszámolunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.