Szél zúg, az égbolton öntudatos fellegek sietnek,
az erdőszéli fákon a varjak károgva perlekednek,
pajtásommal, Bóval csendben hallgatjuk vitájukat,
a kályhához simulva múlatjuk az új évi napokat.
Mindjárt az elsőt békésen hortyogva átaludtuk,
szilveszter éjjelén a pezsgőpukkanásig kihúztuk,
fülipuszikba csomagolt jókívánságainkat átadtuk,
puha takarónk alá magunkat gyorsan befúrtuk.
A távolban szikrázó tűzijátékokkal alig törődtünk,
bennük néhány röpke pillanatig gyönyörködtünk,
a bosszantó durrogtatás elől álomba merültünk,
szokásos sétánkra ez egyszer késve készültünk.
Odakint, úgy tűnhet, minden maradt a régiben,
az élet tovább csordogál neki rendelt medrében,
ám tacskószemmel a lassú változás észrevehető,
a tél végének közeledése halványan érzékelhető.
Fent a hegyoldalban a rengeteg lakói örvendeznek,
szerintük a hajnal fényei máris korábban érkeznek,
és noha az éjszakák rövidüléséből keveset látunk,
barátaink véleményében teljességgel megbízunk.
Január, február, tréfa csak, hogy aztán itt a nyár,
mégis okkal mondhatják, márciusban a tavasz vár,
jöttéig csupán pár zimankós hetet kell kiböjtölni,
mennyit épp, a kalendáriumban lehet ellenőrizni.
Vacogásból, didergésből persze kijut addig bőven,
csavaroghatunk a sűrű ködbe burkolódzó vidéken,
csodálhatjuk a csipkés köntöst viselő növényeket,
a hasunkig érő zúzmarás füvet, a deres fenyőket.
Pazar jelmezükkel ők elébe mentek a farsangnak,
a most kezdődő, reményekkel teli időszaknak,
példájukat lovagommal, Bóval talán majd követjük,
ha az új évben maskarába öltözünk, elmeséljük.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
