PANKA MESEKÖNYVE

Modell leszek, azt hiszem. Fotómodell. Néhány nappal ezelőtt ez, meg úgy a pályaválasztás általában, eszembe sem jutott, most mégis vonz a gondolat. Tudjátok, csak pózolok a fotós előtt, ahogy kéri. Bezárkózunk a műtermébe, hogy ne zavarjon senki, aztán az utasításait követve, ha kell, állok, ülök, esetleg fekszem. Beöltözöm valami csinibe, és miközben kattog a fényképezőgép, ruhát cserélek, vagy ha azt mondják, hát egyszerűen ledobok mindent. Domborítok a fotelban, esetleg sejtelmesen kikukkantok a dobogó mögül. Fárasztó, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. És miért is ne én legyek az a valaki?

Az első fotózáson már túl is vagyok. Teljesen kimerültem, és még a szemem is könnyezni kezdett a sok vakuvillanástól. Ennek ellenére állítólag jól szerepeltem. Ami nem semmiség azután, hogy milyen nehezen indult a dolog. Eleve szörnyen zavarban voltam. Csináltak már fényképet rólam, de soha nem így. Egy műteremben valahogy egész más belenézni az objektívbe, mint amikor a családi vacsora közben, vagy a strandon kapnak le egy mobiltelefonnal. A hely teljesen ismeretlen volt, és amerre csak néztem, mindenütt lámpák világítottak, a falakról más modellek képei néztek vissza rám. Olyannak tetszett, mintha mind engem figyelnének. Közben az óriási teremben fotelok, kanapék, raklapokból épített állványok és különféle színes hátterek, kellékek várták, hogy végre készen álljak.

Péter próbált oldani a gátlásaimon. A higgadt fotós kedveskedett, nyugtatgatott, és mindenféle ínyencséggel megkínált. Farkaséhes voltam, és bevallom, nem tudtam ellenállni. Ebédidőben érkeztünk, és az üres gyomrom szinte követelte a tonhalas falatkákat, meg a rágcsálnivalót. Nem tudom, szabad-e ezt egy modellnek, mindenesetre, ha esetleg etikátlan is, elfogadtam a kezéből a felkínált csemegét, és valamelyest felengedtem. Annyira legalábbis, hogy elkezdhettünk dolgozni. Ültettek kis kocsiba, bújtam plüssállatkához, és ugrottam ki papírdobozból, mint playboy-nyuszi a szülinapi tortából. Andi, a mester párja, állítgatta a lámpákat, és lassan elkészülhettek az első képek is. A szűk, rövid, sárga ruhámban feszítettem rajtuk, és már ezeken is látszott, hogy milyen ügyes fényképész gépe elé kerültem. Sokat izegtem-mozogtam, de elkapta a legjobb pillanatokat. A dicséret neki járt volna, a méltatás mégis nekem jutott.

Fotogén vagyok és szép. Ezt mondták. Összenéztek, és megállapították, hogy jól mutatok a képeken. Azokon, amiket szinte megnézni se merek. Mert nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, de zavarba hoz a saját látványom. Magamról ítéletet mondani meg aztán végképp nem tudok. Úgyhogy nektek kell majd eldöntenetek, jó leszek modellnek, vagy jobban teszem, ha más hivatást választok. És bár nem ártana, ha minél hamarabb véleményt mondanátok, mert ezzel segítenétek a pályaválasztásban, tudom, kénytelen leszek türelmesen várni. A rólam készült képeket ugyanis csak akkor láthatjátok majd, ha követitek a történeteimet.

A műteremben mindenesetre agyondicsértek. Anya és apa büszkén ölelt magához, amikor a közös fotók készítésén volt a sor. Sőt, ha kellett, a motiválásom kedvéért Péterrel együtt a padlón is végigfeküdtek. Igazán mindent megtettek, hogy jó képek készüljenek. Nem sajnáltak semmit a cél érdekében, és csak egyetlen kompromisszumot kötöttek meg. Mivel kifejezetten tacskófotózással foglalkozó fotóst nem találtak, a Vizslafotózást választották. És végül, a vizslák is sokban hasonlítanak hozzám. Nekik is barna a bundájuk, és lóg a fülük, mint nekem. Igaz, sokkal hosszabb a lábuk, és úgy tízszer olyan nehezek, mint egy törpetacskó. De lényeg, hogy kutyák, és a képek így is csodásak lettek.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.