Ruhát kaptam. Nem, nem olyat, amilyet apa szokott kilátásba helyezni, ha nagyon rossz vagyok… Mondjuk, amikor rohangálás közben leverem a számítógépét, felborítom a poharát, földbe tiprom a féltő gonddal nevelgetett virágokat, vagy végigkergetem az idegen macskákat a teraszon. Nem. Persze megruházni itthon sosem fognak, a felruházásomon viszont túl vagyunk. Saját ruhatervezőm van, aki a konfekciócuccaim mellé komoly, méretre készült kollekciót rittyentett nekem. Annyi a göncöm, hogy önálló budoárra lenne szükségem, noha a ruhatáram bővítése kissé döcögősen indult.
Timi egy későnyári hétvégén járt nálunk először, és mindjárt eltévedt. Pontosabban rossz helyen szállt le a vonatról, mert anya valahogy összekeverte a településeket. Martonvásárt Kápolnásnyékkel. Az év jelentős részét külföldön töltő, gyermekkori barátnőjének az előbbit adta meg úticélként, míg apát az utóbbi vasútállomására küldte ki a vendégért. Hiába, előfordul. Egyetlen apró kihagyás, aztán megvan a baj. Ha nincs a mobiltelefon, talán azóta sem találkozunk, és az öltözködésem átalakítását ugyancsak leshetem.
A ruhák nem Timivel érkeztek, csak az ötletek voltak a fejében. A bélelt télikabát, a polár pulcsi és a meleg garbó terve. Meg egy olyan igazi fényes buliruháé, ami annyira csajos, hogy akár az Oscar-gála vörös szőnyegén is végigvonulhatnék benne. Az anyagokat előre megvette, ám mert senki sem várta az állomáson, az elképzelése majdnem vakvágányra futott. Kevésen múlt, hogy az egész napnyi izgalommal együtt az új ruháimról is lemaradjak.
Bizalmatlan voltam az első pillanattól. Elképzelni se tudtam, hogy a magas ismeretlen, akit apa hazahozott, miért méreget annyira. Kedveskedett, hívogatott, és éppen ezért gyanús volt. Tartottam a biztonságos három lépés távolságot… Tudjátok, annyi mindent hallani. Esetleg el akar rabolni? Vagy csak agyongyötörne? Az óvatosság sosem árt, úgyhogy vigyáztam, de ahogy már említettem az előbb, egyetlen apró kihagyás, és… Mire felocsúdtam, az asztal közepén találtam magam, és olyan procedúrának vetettek alá, hogy míg élek, emlékezni fogok rá.
Megmértek elől. Megmértek hátul. Mérőszalagot fektettek a hátamra. Áthúzták a mellem alatt. Méricskélték, milyen hosszú a hasam, a nyakam, hány milliméterre vannak egymástól a lábaim. És ez mind nem volt elég, elővették anya hatalmas ollóját is. Félelmetesen csattogott, miközben egy régi lepedőből furcsa formájú darabokat vágtak le vele, pusztán azért, hogy azokat aztán igazítgassák, a hasamhoz, az oldalamhoz, a hátamhoz illesszék, tovább vagdalják, és végül összeférceljék.
Láttam a tükörképemet az ablaküvegben, és mondhatom, bizarrul festettem. Mintha a rongyosbálba készülnék. Timi ennek ellenére bizakodóan csomagolta össze az eszközeit, és megmosolyogta a durcásságomat. Vitte a kiszabott mintákat, és búcsúzóul megajándékozott egy kék-fehér játékmacival. A lekenyerezés későn jött, untam már a sok macerát, és eljátszottam, hogy kicsit se érdekel az apró figura. Pedig tetszett. Igazán aranyos a pólóján díszelgő szívecskével, és azóta azt is tudom, jó hozzábújni alvás közben.
Saját divattervezője nem lehet mindenkinek, nekem mégis van. Méghozzá olyan tacskószabász, aki a szívét-lelkét beleadta a felöltöztetésembe. Gondosan megvarrta a méretemre tervezett ruhácskákat, és néhány nappal azután, hogy a vasútállomáson elköszönt, mehettem az újabb próbára. A mérték utáni tacskóságon… akarom mondani, szabóságon, a zajosan kattogó varrógép melletti asztalon sorakoztak az utolsó igazításra váró cuccaim. Egyikről egy gomb, másikról a tépőzár hiányzott, és csak az volt hátra, hogy mindegyikbe belebújjak.
A ruhák ma már a fiókomban lapulnak, és az utóbbi hűvös napokon egyiket-másikat fel is vettem. Hálás vagyok értük Timinek, de azt nem találtam még ki, honnan fogja ezt megtudni. A legjobb az lenne, ha olvasná a történeteimet, mert nekem nincs mobiltelefonom. Nem tudom felhívni, hogy szóljak, rossz helyen száll le a vonatról, netán megköszönjem, amit értem tett. Tőlem annyi telik, hogy amikor anya átbújtatja a fejemet a garbóm nyakán, örülök a puha melegségnek. Meg annak, hogy a falitükörben látom, csinos, trendi kistacskóként indulhatok a tópartra sétálni.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
