Leugrottunk a Velencei Karneválra. Na, nem a lagúnáiról és gondoláiról híres Velencébe, az itáliai utazgatás szóba sem került. A Dózse-palotát, vele a Sóhajok hídját átengedtük a turistáknak, az andalgó szerelmeseknek, maszkos mulatságot szombaton helyben is találtunk. Az ősz óta gyakorolt jelmezes parádézáshoz tökéletesen megfelelt a farsangi buli Velencén, a tóparti fövenyen kígyózó korzón, ahol a Télboszorka elégetésére készültek.
Rutinos szereplésemet megalapozta, hogy a téli zimankóban maskara nélkül elképzelhetetlen a séta. Indulás előtt apa meleg kabátot, bélelt hámot ad rám, és legszívesebben csizmát húzna a lábaimra, nehogy felfázzak. Belejött az öltöztetésembe, az októberben még hosszadalmas attrakció most legfeljebb pár másodperc. Egyre megy cipzár, patent, tépőzár, a ruházatom kiállja a legszigorúbb szemlét is, mindig igényes, és a legfontosabb, hogy a hóban, fagyban ritkán vacogok.
A társasági megjelenés szabályainak betartása hozzájárulhat, hogy noha nem számítok már „ennivaló” kölyöknek, sokan mosolyogva csapják össze a kezüket, amint megpillantanak. Ámuldoznak, milyen csinosak a gönceim, kedveskednek, próbálnak megsimogatni, a gyerekeknek külön bemutatnak, és csodálkoznak, ha meghallják, hogy a termetem álca, igenis felnőtt vagyok. Figyelnek, integetnek, és bevallom, a dicséretektől hízik a májam, ám az azért meglep, hogy akadnak, akiket a hétköznapokon is elbizonytalanítok.
Pici vizsla? Csivava? Törpe pinscher?... Tényleg kutya? Tippekből, kételkedőkből általában nincs hiány, és a karnevál közeledtével kivételesen örültem, hogy találgatnak. Hála a kétségekkel küzdőknek, megúsztam az unalmas és kimerítő méricskélést, anyáék lemondtak arról, hogy erre a szombatra jelmezt fabrikáljanak nekem. Minek a fáradság, hiszen jó néhányan így se tudnak beazonosítani.
Más kérdés, miért esnek tévedésbe annyian. A kötött garbó talán valóban varázslatos kamuflázs, ezzel együtt szeretném hinni, hogy az emberek a gyenge látásuk miatt mustrálgatnak. Meresztgetik a szemüket, hogy rájöjjenek, vajon a szomszéd kandúrja, kóborló vadászmenyét, netán egy furcsa, mesebeli jószág vetődött az útjukba… Az utóbbit könnyebben elfogadom, mint azt, ha a fajtámat lassacskán elfelejtik, és a hegyesorrú, lógófülű, domború mellkasú, rekamiélábú, alacsony, hosszú törzsű kiskutyákban nem ismerik fel a tacskót.
Sejtelmem sincs, mi az alkalmi tanácstalanság igazi oka, a farsangon mindenesetre a rendes hacukámban sem keltettem a szokásosnál nagyobb feltűnést. A színpadnál elvegyültem a közönség soraiban, az álarcfestőknél alighanem érdeklődő, szőrös lurkónak, a kézművesvásáron potenciális vevőnek néztek. A kosztümös felvonulás forgatagában gólyalábasok lépkedtek mellettem, fotózkodtam az uralkodói viseletben feszítő Mátyás királlyal és Beatrix királynéval, majd félrehúzódtam, hogy a tűzzsonglőrök véletlenül se pörköljék meg a bundámat.
Élveztük a felfordulást, a Télboszorkának ellenben pocsék napja volt. Sorsát előre eldöntötték, várta a fájdalmas pusztulás. A strand homokján máglyát raktak számára, a testére pedig cetliket aggattak. A mulatozók ezekre a papírfecnikre jegyezték le azokat a rossz dolgokat, emlékeket, tulajdonságokat, amelyektől szabadulni akartak. Estefelé már kifejezetten sajnáltam a szerencsétlent, a lelkiismeretemet viszont megnyugtatta, hogy semmit nem varrtam a nyakába, ami fokozta volna a szenvedését.
A Télboszorkát végül felgyújtották, és égett is, mert – ahogy Sir Bedevere, a bölcs, a Gyalog galopp című tanulságos „történelmi” filmben rávezette a pórnépet – a boszik fából vannak. Vagy, legalábbis itt Velencén, nádból. A bábut nyaldosó, felemésztő lángok fénye hírül vitte a messzeségbe, hogy az ünneplők unják a telet, és sürgetik a tavasz érkezését. Az évszakét, aminek köszöntésére a természet felölti zöld jelmezét, a fák lombot bontanak, a virágok előbújnak a föld alól, és a levegő megtelik madárdallal.
Megértem a türelmetlenséget, remek lesz elbúcsúzni a hidegtől, ledobni a pulcsit, és csupán a saját bőrömben csatangolni a parton. A télre mégsem haragszom, sőt, a javára írom, hogy jókedvében gyönyörű fehér lepellel fedi be a tájat, és jégvirágokkal díszíti az ablaküveget. Lejárt az ideje, bántani azonban felesleges. A búról, bánatról nem tehet, és megkockáztatom, hogy míg szegény Télboszorka hamvait hamar széthordja a szél, a közelgő nyáron a tikkasztó kánikulára panaszkodunk majd.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
