Folyamatosan harcolok a hisztimanóval. Komisz alak, köröttem settenkedik mióta tekintetem a világra nyílt. Megbújik az árnyékomban, csendesen lapulva elaltatja az éberségem, kivárja a pillanatot és hirtelen támad, amikor a legkevésbé számítok rá. Galádul beférkőzik a gondolataimba, sugdos, incselkedik, manipulál, bosszant, a legrosszabbat hozza ki belőlem, ám bárhogy fondorkodik, itthon rendre megmosolyogják.
Toporzékolva követelt helyet életem első, tétova lépéseinél. Kipróbálta magát kölyökkorom alombéli civakodásainál, torzsalkodásra buzdított, résen volt hazaköltöztetésemkor… Induláshoz készülve felkapta a motyóját, a leszálló esti sötétségben sompolyogva mászott az autóba, a táskám zsebében hortyogva utazott, és érkezéskor nálam is gyorsabban szimatolta körbe a lakást. Bekvártélyozott, majd tüstént feladta a szégyenlősködést, hogy aztán ünneplőben parádézhasson a keresztelőmön.
„Hiszti Panka”… Választott nevemmel anyáék ravasz kísérőm előtt tisztelegtek. Rögvest családtagként kezelték a kellemetlenkedő potyautast, a picinyke termetemre utaló „Pöttöm” előnév helyett az övét adták nekem. Állítólag passzolt a habitusomhoz... Cirka három év alatt egészen kibékültem a kedveskedve használt megszólítással, és biztosra veszem, aggathattak volna rám kínosabb jelzőt is… A pimasz törpének még ennyi sem jutott.
Hisztimanó… Nálunk csak így emlegetik. Nagy kezdőbetűs hivatkozással legfeljebb a mondat elején illetik, ármánykodását fejcsóválva kikacagják. Reménykedhet az idők végezetéig, gaztetteit bizony megúszom letolás nélkül… Mórikálhat, bemutathatja fortélyos trükkjeit, nem megy semmire, legyűréséhez felvértezett az iskola. Erőn felül koncentráltam az órákon, faltam a tudást, emlékezetembe véstem, miként dönthetem dugába a terveit…
Kulcsfontosságú, hogy ügyeljek a formámra. Edzés gyanánt felidézem a különféle gyakorlatokat, tanulmányozom a keleti bölcsek műveit. Az alsó polcon hagyott könyvek gerincén látszik is, mennyire komolyan megrágtam a híres mesterek tanításait... A televízió ismeretterjesztő csatornáin belenézek Cesar Millan műsoraiba, meditálok, miközben apa dolgozik. Érzem, napról napra rutinosabb leszek, a kötekedő bajkeverő egyre nehezebben bír velem.
Eredményeim önmagukért beszélnek. Békésen ücsörgök a teli tányérnál, és hiába üres pocakom fülsértő korgása, ellenállok a csábításnak, míg nem kívánnak jó étvágyat az illatozó koszthoz… Bánatosan csillogó szemekkel bűvölöm a nasis zacskót zörgetőket, az ugrálás, zajos kunyerálás szinte elképzelhetetlen. Fotózásnál pózolok a morzsányi jutalomfalatokért, hivatalban, étteremben zavart színlelve fogadom a példás magaviseletért járó dicséreteket.
A kudarcokat igyekszem a feledés homályába űzni, a csatavesztések okainak elemezgetése a végén visszavetne a fejlődésben... Hatásosabb módszer sajnos nincs a tarsolyomban, és alighanem a népies megoldások hívei is belátják, a hideg vizes zuhany méltatlan lenne… Egyszer-egyszer talán megengedhető, hogy pattogjak az ebédem lassú tálalása miatt, nyüszítve köszöntsem apát a bejárati ajtónál, esetleg rohangáljak a nappaliban…
Pszt! Gyertek közelebb, zárásként súgok valamit… Véletlenül sem tőlem tudjátok, de egy saját kobold néha kifejezetten praktikus. Számlájára írható a séta iránti türelmetlen sóvárgás, a felbukkanó tacskóknak szóló sírás, a szeretteimet környékező négylábúak társaságában jelentkező féltékenykedés. Vonyíthatok a távoli szirénázás hallatán, barátságos vakkantásokkal üdvözölhetem az udvarunkon átvágó idegen cicákat, alkalmasint van kire mutogatnom… Mindenről a hisztimanó tehet.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
