Vártam a hős lovagot egész héten. Az emeleti ablakból lestem, mikor bukkan fel csillogó páncéljában, ugrat át a leeresztett határsorompókon, vágtat végig a vidéken fehér paripáját sarkantyúzva. Fohászkodtam, hogy érkezzen hamar, csapja le sisakrostélyát, rántsa elő félelmetes kardját, kergesse messze a velem együtt milliókat négy fal közé kényszerítő vírust. A világot romba döntő rémség iszkoljon ijedtében, az élet zökkenjen vissza a megszokott kerékvágásba.
Táplálta a reményeimet, hogy a mosolygós tavasz az ajtón kopogtatott. Odakint szikrázóan sütött a Nap, fényben fürdött a táj, langyos szellő lengedezett, ébredezett a természet. Vidáman daloltak a madarak, kibontotta sárga virágait az aranyvessző, kerti tavacskánk kristálytiszta vizében lubickoltak a halacskák. Megújult minden, ám a bajnokban hiába bíztam, nem mutatkozott. Pácban hagyta a rászorulókat, így engem is.
Segítsége híján fintorogva barátkoztam a kihirdetett veszélyhelyzet szigorú szabályainak bosszantó következményeivel. Az unalmas bezártsággal, a ház körüli rövidke sétákkal, a fertőtlenítős tappancstörölgetéssel, a lehangoló pihenéssel, a remeteséggel… Kéjelegve henyéltem a kályha párkányán, rágtam marhafejbőrt a kuckómban… Lázadoztam, rajcsúroztam, cserepes növényeket borogattam, próbáltam hasznosan elütni az időt.
Porszívóztam a kanapé alatt, pókhálót gyűjtöttem a ruhásszekrény mögött, gödröt ástam a díványon, zajongva tologattam a tányéromat... Játékra csábítottam apát, fogócskáztam, birkóztam… A televízió képernyőjét bámulva beutaztam Alaszkát, ismerkedtem a kozmosz titkaival, a történelemmel. Hüledeztem az amerikai állatorvosok kalandjain, Cesar Millan fondorlatain, belekukkantottam a sulitévé műsorába.
Komoly teendőm nem akadt, a postást se ugathattam meg rendesen, holott harsány dudaszóval figyelmeztetett jöttére... A bevált gyakorlathoz híven nagy ívben elkerülte a kapunkat, sikítva fékező zöld furgonjában ücsörögve, gumikesztyűbe bújtatott kezekkel adta ki a küldeményeket... Csírájában fojtotta el a lehetőséget, hogy kedvem szerint üdvözölhessem, dakszlis fülipuszival díjazzam fáradozásait.
Esténként anya ölébe gömbölyödve élveztem a szeretgetést, éjszakánként csavargásról, tóparti bandázásról álmodtam… Éreztem talpaim párnácskáin a járda betonjának érdességét, a strand homokjának selymes finomságát… Orromat valósággal csiklandozták a büféknél terjengő illatok… Hekket, kolbászt, lángost kóstoltam, teli bendővel köszöntöttem a kacsákat, hattyúkat… A szertefoszló tüneményeket, amelyek káprázatából feleszmélve szomorkodhattam, bánkódhattam.
A szívemnek oly fontos korzót csupán egyszer láthattam. Kora reggeli beszerzőutunkon elsuhantunk mellette autóval, de a tapasztalt öreg fűz észrevett, ágaival integetve üzent a kihalt fövenyről… A távolból súgta, ne csüggedjek... Benedek hozhatott zsákjában meleg helyett lehűlést szombaton, hullhatott az áztató eső, ahogy akart… Lesz még nyár, tikkasztó kánikula, hömpölyög majd a tömeg a plázson. Legyek türelmes, elmúlik a vész.
Jelentőségteljes ez a vasárnap… Percre pontosan ma három éve költöztem ide, a Velencei-tó szomszédságába, és a viharokkal régóta dacoló vénséges fát már az első pórázrángatáskor alaposan körbeszimatoltam. Hiszek neki, biztosan igaza van, ha azt mondja, a sárkányokkal, „koronás” gonosztevőkkel szembeszálló hercegek csak a mesékben léteznek. Az aggodalommal, fájdalommal, a betegséggel, járvánnyal nekünk kell megküzdenünk. Feladatunk annyi, hogy kibírjuk, amit ránk mérnek… Én például itthon lapítok szobafogságban.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
