Halloweenre megfaraghattam volna, narancsos héján játékos ábrákat formálhatnának az éles karmaim hasította árkok. Oldala rücskös bőrének ráncai közül barátságos rémpofa vigyoroghatna, szárának meghasadt csonkjából lehetne a foghíjas boszorkány horgas vasorra. Kérgébe vájva megjelenhetne mancsom felnagyított lenyomata, világíthatna jellegzetes sziluettem, ám mert annyira a szívemhez nőt, még a mai ünnep tiszteletére sem csináltam lámpást a születésétől nálunk éldegélő dísztökből.
Fürkésztem ültetését, felügyeltem cserépkéjét, szemem láttára bújt elő puha dunyhája melegéből. Törékeny sarja óvatosan tolta félre a morzsolódó föld pirinyó rögöcskéit, vaksin hunyorgott a tündöklő áprilisi verőfényben. Lassan körbefordulva köszöntötte a lépcső mellett telelő hallgatag szobanövényeket, majd elmerült az ablakon bekukucskáló napocska simogató sugarainak ölelésében. Gyámoltalanul tétovázott, nekibátorodva nyújtózkodott, májusban a szabadba költözött.
Picurka palántájának két praclimmal kotortam fészket, hála igyekezetemnek, a kert békés csücskében ereszthetett gyökeret. A benti zsúfoltság után elárvultnak érezhette magát, gondosan elgereblyézett ágyásában macskaugrásnyin belül legfeljebb az arra tévedő bogárkák, a csivitelő madárkák zavarták nyugalmát. Reszketve didergett a virradat hűvösében, megadóan ázott a vigasztalanul hulló esőben, sorsa egybefonódott a méregzöld borostyánéval, a rózsaszínben pompázó jácintéval.
Gyorsan terjeszkedett, hamar kinőtte a biztonságos veteményest, az udvaron kanyargó kavicsos utacskán átkúszó hajtásaival kíváncsian keresett, kutatott. A tikkasztó júniusi kánikula nem szegte kedvét, ruganyos kacsaival felkapaszkodott a vén szilvafa törzsére, rácsimpaszkodott a kerítés feszes dróthálójára. Megmártózott szerény tavacskánk sekély vizében, befurakodott az ősöreg sziklákból rakott kőfalacska szűk réseibe, reggelente jobbára új helyről integetett.
Sárgán virágzott, rojtos peremű szirmai csábították a szorgos méheket, a zümmögő dongókat. Hírét messzire röpítették a pajkosan száguldozó júliusi szelek, hódolóinak seregei eljöttek a lovarda mögött álló kaptárakból, a távoli vidékeken őrzött kasokból, az erdő fáinak odvában rejtőző várakból. Szeretettel osztogatott mézédes nektárját vitték, akár a cukrot, a porzósok ajándékainak szétszórt maradékából a bibések könnyedén megalapozhatták a dinasztia gyarapodását.
Kerülte a feltűnősködést, a zajongást, csendes odaadással pátyolgatta a végeken cseperedő pöttöm gyerkőceit. Szüntelenül táplálta a pufók ifjoncokat, a gyötrő szomjúságnak, a mardosó éhségnek fikarcnyi esélyt sem hagyott. Titkon azon fáradozott, hogy jókora duci gömböcre hizlalja a sárban fetrengő falánk utódokat, és míg bírta erővel, a varázslatos augusztusi esték csillagos égboltjának kupolája alatt gyengéden álomba ringatta a lustán ásítozó következő nemzedéket.
Dacolt a dühöngő elemekkel, a kíméletlen forrósággal, a könyörtelen viharokkal. A mennydörgés kíséretében érkező pusztító jégverés ostromát hatalmas leveleiből emelt pajzsával hárította, a csípős őszi hajnalokon velük takarta be az övéit. Meghátrálás nélkül harcolt az ellenséggel, a nyálkás csíkokat húzó csigákkal csatázva számíthatott torkos szövetségeseire, a hangoskodó gyöngytyúkok népes hadára, a déli tájakra készülve a magasban gyakorlatozó vadludakra.
Legyőzött minden akadályt, nehézséget, de ideje, sajnos, immár lejárt. A határban settenkedő fagy csikorgására felfigyelve október utolsó hetében elbúcsúzott szomszédaitól, tekergő indáit megrázva elszakadt ivadékaitól. Akaratáról rendelkezve hajlongott, a fülembe susogott... Bizalmasaként megfogadtam, hogy a portánkon termett aranyló tökökből nem lesz lámpás. Magjaikat eltesszük, jövő tavasszal beáztatjuk, elvetjük, csemetéiket, mint sajátjainkat felneveljük.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
