Madárdalos rengetegének ösvényeit naponta járom, fenséges szépségét ámulva csodálom, óvatos lakóiban barátaimat látom. Intek a fiatal hajtásoknak, tisztelgek a strázsáló vénséges faóriásoknak, az időtlen szikláknak, köveknek, nyomaikkal a vadak nekem üzennek. Megosztják örömüket, bánatukat, hallom segélykiáltásaikat, bensőmben érzem fájdalmukat. Bizony, szomorúan csörgedezik a kis patak, csüggedten susognak a lombok, a Velencei-hegységet borító erdőért ezúttal komor mesét mondok.
Hol volt, hol nem volt, réges-régen, amikor rám és pajtásomra, Bóra még senki sem gondolt, valaki húzott egy merészet, a szűk falusi utcácskákat hátrahagyva a fák kies birodalmának szélén kunyhót épített. Ötlete sokaknak megtetszett, a kilátásért feljebb költöztek, így eshetett, hogy a szőlőskertek benépesültek, majd az érkezők a sűrűben házakat emeltek. A terjeszkedésnek dakszliszemmel nézve nincs határa, ha folytatódik, az élelmeseknek végül a hangulatos Angelika-forrásnál lesz vityillója.
Talán éppen ott, a kedves pihenőhely mellett, ahol mostanság a bivakolók ágakból tákolt kalyibájánál a fáradt kirándulók megállnak, elemózsiájukat elmajszolják, a szalvétát zsákjukba visszarakják, esetleg elhajigálják. A többség itt csorgatja tele vízzel kulacsát, mások a bokrok közé dobják messziről hozott üdítőjük, sörük kiürült palackját. A cukorka celofánja, a csoki papírja, a cigaretta csikkje ugyancsak gyakran kicsúszik a friss levegőn barangolók kezéből, ezzel megkímélik magukat a szemét cipelésétől.
A bringások néha ennél is tovább mennek, akadnak kerékpárosok, akik az utakról letérnek, a nyuszik, a rókák, az őzek keskeny csapásain a drótszamárnak versenypályát rittyentenek. Szabályra, panaszra legyintenek, a törzsekre táblákat szegeznek, a gallyakat levágják, a virágokat eltapossák, az állatokat szétzavarják, deszkákból ugratót eszkábálnak, a lejtőkön formált fordulókban száguldoznak. Bátran pedáloznak, hisz a jó szándékkal protestáló turistának lehet fügét mutatni, aztán tempósan eltekerni.
A gombászok ellenben csendesen cserkelnek, az esők után a bozótos rejtekén megjelennek, az árnyas zugokba belesnek, hátha kalaposokra lelnek. A tapasztaltabbak tudják, mit keresgéljenek, kosárkájuk megtöltésével merre kísérletezzenek, ám nem mind érik be az ebédnyi fogással, a néhány ízletes laskával, vargányával. A telhetetlenek ládaszám szednek, mintha saját portájukon lennének, ehetőt, mérgeset begyűjtenek, a csomagtartóba gyömöszölnek, a zöld ruhában közeledők elől elsietnek.
Okkal aggódnak, noha az erdészek elvétve kutyagolnak, a porban, a sárban terepjáróval gázolnak, a kevéssé fontos feladatok helyett ezen az őszön a fakivágásra koncentrálnak. Üvölt a motoros fűrész, csörög a lánc, sír a fenyő, a gyertyán, a hárs, zajlik a mértékletesnek nevezett ritkítás. Dőlnek az öreg tölgyek, a kőris, a juhar aligha menekülhet, rönkjeiket elhurcolják, feldarabolják, halmokba pakolják. Búcsúztatásukra eljönnek a szomszédok, a harkályok, a téli szállás nélkül maradó baglyok, mókusok.
A malacok félrevonulva gyászolnak, a kicsinyeikre ügyelő kocák a puskás emberek felbukkanásakor elbújnak. Nyakunkon a vadászszezon, szívből kívánom, az üldözöttek körültekintően lépegessenek, különösen ti, szarvasbikák vigyázzatok, kell a falra az agancsotok. Kilövésetek indoka persze egészen más, azért büntetnének benneteket, mert kompániátokkal temérdek sarjadó cserjét lelegeltetek, ráadásul az őseitek földjéből kihasított telkekre pimaszul betörtetek, a telepeseket megijesztettétek.
Rövidke vasárnapi sétámról jókor hazaértem, az utamat keresztező dámoktól, gímektől elköszöntem. Közülük páran hamarosan örökre elvesznek, a szivárványhídon lassan átügetnek, meghagyják nekünk a tóparton futó autósztráda felszüremlő zúgását, a forgalom szaggatott morajlását. Tengernyi bajt orvosolhatnánk, befejezésül mégis csupán azt kérem, kinek nem inge, tacskókaparásomat ne vegye magára, számomra elég, hogy felhívhatom a figyelmet az erdőt fenyegető veszélyek hosszú sorára.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
