Csüggedten begubóztam, a világ elől elbújtam, bajaimról hetekig szégyenlősen hallgattam. Hűséges olvasóim ébredező gyanakvását régebbi történeteim leporolásával altatgattam, a mellettem strázsáló csinos dakszlifiún, Bón kívül kizárólag a közeli ismerősöknek panaszkodtam. A titkolódzásnak most véget vetek, mély lélegzetet veszek, belekezdek a fájdalmas mesébe, saját esetemen mutatom be a fajtámról elnevezett sorscsapást, derüljön ki kusza históriámból, miféle kór a hírhedt tacskóbénulás.
Támadására a legkevésbé sem számítottam, érkezésekor egyet mozdultam és azonnal padlót fogtam, vékonyka hátsó lábacskáim váratlan gyorsasággal összecsuklottak alattam. Érzéketlen kolonccá előbb a bal, aztán rögvest a jobb változott, folyvást lengedező farkam középütt megállapodott, tehetetlenül eldőltem, a tányéromban gőzölgő ebédhez ügetve a konyha kövén elterültem. Felpattanni serényen próbáltam, a kitartó igyekvés ellenére mégis fekve maradtam, kétségbeesésemben riadtan felsírtam.
Az ijedtség a rossz kedvemet általában elűző autókázás után ezúttal rajtam ragadt, az orvosi rendelő recepciójánál apa karjaiban kivártam a soromat. Válla felett tanácstalanul pislogva néztem szerteszét, láttam rémült kutyusokat, dobozban lapuló cicusokat, aprócska nyuszikat, kíváncsian szimatoltam a furcsa illatokat. Betegek jöttek, mentek, aggódó pillantásokkal kísértem a sérülteket, a kifelé menet pólyát, kötést, tölcsért viselőket, míg nagy sokára engem is bevittek, a hideg fémpultra letettek.
Köröttem örvénylettek a specialisták, különös szavakat morzsolgatva a lehetőségeket latolgatták. Simogató kezeikkel tapogattak, térdeimen picurka kalapáccsal kopácsoltak, vizsgálgatták mennyire érzem a nyomkodást, a szorongatást. A konzílium hamar meglelte a megoldást, a diagnózis szerint porckorongsérv ez, aligha vitás, helyének felkutatásához, úgy mondják, hozzájárult a gépi képalkotás. Utóbbiról, sajnos, nincs tapasztalatom, mert egy injekciót követően álomba zuhantam az asztalon.
Mire feleszméltem megszűnt a zajos kavarodás, félhomályba burkolódzó rácsos cellámban nem pihent senki más. Meddig raboskodtam, legfeljebb találgathatom, néhányat biztos szundítottam a bolyhos pokrócon, fürkésztem a többi ketrecben vendégeskedők neszezését, lestem a bentlakók cserélődését. Minden ajtónyitásra felkaptam a fejem, hazavágytam rettenetesen, hiányzott az ölelés, a szeretet, a család, pótolhatatlannak tűnt az otthonomul szolgáló ház, a megszokott paplanos ágy.
A kórháztól boldogan búcsúztam, köszönésképp az ügyeletes ápolónak cuppanós fülipuszit adtam, átalakult külsőmmel az itthoni tükör előtt barátkoztam. Bőven volt mivel, hiszen a műtétre készülve hátamat gondosan kopaszra borotválták, bőrömet a gerincem mentén felvágták, majd a kényes beavatkozás lezárásaként lendületes öltésekkel összevarrták. A nyomok önmagukért beszélnek, társaságba jó darabig véletlenül sem megyek, éppen elég, ha a kötelező programokon megjelenek.
Fizioterápiára például a Velencei-hegység túloldalára kocsikázunk, az őszi erdő rengetegén keresztül kanyargó meredek, hepehupás aszfaltcsíkot követve Kingához, a figyelmes gyógytornászhoz naponta ellátogatunk. Miközben az udvaron bégető vidám bárányokat vizslatom, mancsaimat átmozgatjuk, testemet a pocakom alatt átfűzött sállal emelve járni tanulunk. Akupunktúrás kezelésekre szintén gyakran visznek, a karcsú tűkkel hetente megbökdösnek, mielőbbi talpra állásomban reménykednek.
Törődés ide vagy oda, lassan javulok, tomporom megtámasztására hivatott tappancsaim csak setesuta botladozásra jók. Rajtuk állni, szaladni nem tudok, ám bizakodva tekintek a ködös jövőbe, derűlátóan bámulok az ablakból a színpompás kertre. A fókák sikkes mozgását már elsajátítottam, kúszva-mászva közlekedem a lakásban, étvágyam remek, a vacsorához a szőnyeget felgyűrve sietek. A doktorok csúnya sérvemmel megküzdöttek, hála segítőimnek, a tacskóbénuláson idővel túl leszek.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.