Varázslatos rengetegében gyakran barangoltunk, csalafintán kanyargó ösvényein gyermeki örömmel szaladtunk, valamennyi lakója a barátunk. Katedrálisában a madarak koncertjét áhítattal hallgattuk, a virágok illatát boldogan kóstolgattuk, ám álmaink világát a vadászok mára bekerítették, falucskánkat a zord északi szelektől védelmező sűrűt kerítéssel körbevették. Olvasóim, jól figyeljetek, igaz mesét hoztam nektek, bemutatom az elveszett erdőt, melybe többé nem engedik be a négylábú tekergőt.
Helyét a térképen a Velencei-hegységben keressétek, és mielőtt legyintenétek, dakszlikaparásomat tréfára vennétek, következzenek elsőként a puszta méretek. A masszív akácoszlopokra feszített drótháló Nadap szélétől a lovasberényi földekig húzódik, az aszfaltos főút jobbján megbújik, aztán nagyot fordulva Pázmánd felől visszatérve bezáródik. Fojtogató ölelésében majdnem hétszáz hektár természet fuldoklik, börtönében az őzeket, a malacokat, a büszke szarvasokat könnyen célba vehetik.
A Vadaskert, mert így nevezik a magaslesekre telepített lőállásokkal gazdagon teleszórt kies vidéket, nélkülözi a szerénységet, kiterjedés dolgában bátran versenyre kelhet a távoli Budapest zsúfolt belvárosával, a Balatonnál a Tihanyi-félsziget csodájával. Létezése megidézi a kort, amikor állítólag a „patás ördögök” csapata járta puskával e tájat, emelt a Mária-völgyben jó fél évszázada üdülőt, medencés házat, tűzött ki a bakancsos turistáknak keletről nyugatra futó áthághatatlan határvonalat.
A kirándulók persze kevesebbet veszítenek, hisz a terület felén szívesen eddig sem látták őket. Ezen a részen működik a Vaddisznós, amelynek peremén az agyarasok kondáira piros betűs táblák sokasága figyelmeztet, s ahova bejutni vénséges létrákon lehet. Utóbbiak „lemásolását” a helyiek a nyáron meghányták-vetették, egyeztették, a porták szomszédságában az újabb lajtorjákat máris felépítették. Rajtuk a gyalogosok eztán bemászhatnak, ha cserébe leghűségesebb társuk kíséretéről lemondanak.
Magában battyogva a sétáló csupa szépségre akadhat, feltéve, hogy az ősi sportot űzők miatt éppen nincsen teljes zárlat. Úgy reggel kilenctől cirka délután hatig szabad kutyagolni, pontosabban az arra kijelölt utakon a sodrony mentén végigmenni. A fák birodalmának sejtelmes mélyén cserkelni, a bokrok közt beljebb merészkedni, a rétek füvében leheverni elvileg tilos, egyben veszélyes, az ilyesmi a vadgazdálkodás törvényes rendjével itt kifejezetten ellentétes, halandónak firtatnia ezt felesleges.
Csavarogni mindenki saját felelősségére mehet, vagy a leláncolt kapuknál toporogva felelevenítheti az elmúlt esztendőkben gyűjtött emlékeket. Lehunyt pilláim mögött nekem is felderengenek a képek, szinte látom, amint a Templom-hegyre vezető meredek kaptatón felmegyek. Orromban érzem az avar jellegzetes szagát, kobakomon a lombok résein átszüremlő napsugarak gyengéd simogatását. Képzeletben elzarándokolok a híres Magos-kőhöz, a szikla tövében ülve fohászkodom a Teremtőhöz.
Tőle igazán keveset szeretnék, a legkevésbé magamnak kérnék, egészen aprócska engedményekkel kiegyeznék. Maradjanak látogathatók például a fontos helyek, a kedvetekért néhányat megemlítek. Ne merüljön a feledés homályába a rejtelmes Farkas-gödör, a Hársas-tető, éljen örökké az emberek emlékezetében, merre fekszik a Szénégető. A vadon népe pedig félelem nélkül pihenhessen, nyuszi a ravaszdi rókával megférjen, a bozótban meglapulva egyetlen bundás, tollas, agancsos se rettegjen.
Remélem, mai történetem színterére az atlaszt lapozgatva rábukkantok, kíváncsi tekintetetekkel érdeklődve körülfutjátok, a mesekönyvemben leírtakat ismerőseiteknek röviden elmondjátok. Az elkerített lankák között velünk immár aligha találkozhattok, de szomorú históriánkat kibetűzve a lényeget megtudhattátok. Fürge tacskópajtásommal, Bóval felettébb fájlaljuk, hogy kívül rekedtünk, az elveszett erdő végleg bezárult előttünk, a regényes rengetegben talán soha nem tekereghetünk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
